Nő a tükörben

Sorsposta - rendhagyó újévi bejegyzés

2012-01-01T00:15:00.000-08:00

Azzal a meggyőződéssel íródtak ezek a sorok, hogy amire igazán vágyunk az életben, azt megkapjuk. Hogy a lelkünk legmélyén megszülető kívánságok mind keresik a testet, a formát, a teret és az időt, hogy megvalósulhassanak. Mindenféle kívánság, jó és rossz egyaránt. A tudattalan ugyanis nem moralizál, nem értékel, nem mondja, hogy jajj, ez nem jó így, kívánj valami mást. Azt mondja: jól van, ha ezt kívánod, rajta leszek. És ahogy bent, úgy kint is. A külvilágban tükröződni fog, majd megjelenik kint is ez a belső kép(zet). Éppen ezért nagyon fontos, hogy jól kívánjunk; hogy pontosan azt fogalmazzuk meg, ami belül formálódik.

Ennek a bejegyzésnek az évkezdet ad egy szép, szimbolikus keretet. Újév alkalmából ugyanis összegyűjtöttük, mire vágytok, mit kívántok magatoknak, a szeretteiteknek. Azzal, hogy szavakba öntöttétek, sőt, leírtátok, már nagyon sokat tettetek a vágyaitok megvalósulása érdekében. És mit teszünk mi? Összecsomagoljuk, átkötjük, és postára adjuk. Sorspostára. Hogy egymást felerősítve, támogatva, összekapaszkodva megvalósulhassanak az új évben.

Ez egy rendhagyó bejegyzés. Sok kis levél. Mellékelünk hozzá képes bélyegeket is. :) Nézzük hát:

„Kiszámíthatóságot, nyugalmat, egészséget a családomnak és a barátaimnak, gyerekeimnek sikert az egyetemen, államvizsgán, F-nak erőt, hogy legyőzze a szorongást, es felvegye a telefont, és elkezdjen készülni a felvételire, öcséméknek valamennyire békességet, N-nek örömet es hogy megint olyan jó legyen a kapcsolatunk, mint volt, öcsémnek tisztán látást, munkát, tanulást, egy jó társat...”

„Egészséget és boldogságot magamnak és a szeretteimnek.” A.

„A jövő évre szorongásmentes, bizalommal teli életet kívánok magamnak. Talán ha ezek megvannak, minden egyéb is remekül működik."

„Megvalósuló közhelyeket kívánok magamnak és szeretteimnek 2012-re: békét a világgal, és önmagunkkal; fizikai, szellemi és érzelmi bőséget és ezekből adódó megelégedett boldogságot!” P.E.

„Az első, és talán a legfontosabb, a testi lelki jólét, az egész-ség; tehát kívánom az összes szerettemnek, családtagjaimnak, barátaimnak, és persze magamnak is, hogy az új esztendő egész-séget adjon, abban bővelkedjünk :). (Én szeretnék eljutni egy ayurveda kilinikára, egy pancsa-karmán részt venni így feltöltekezni, méregteleníteni, megfiatalodni :) Kívánom, hogy növekedjék a szívemben a szeretet, a harmónia, a béke, és vidámság, és hogy mindig legyenek körülöttem a családtagjaim, barátaim, rokonaim, akiket szerethetek, és akik viszont szerethetnek. Azt kívánom, hogy szép szakmai munkáink, üzleti sikereink legyenek, amelyek egyenletesen, anyagi biztonságot, jólétet teremtenek számunkra. Kívánok mindenkinek tiszta tudatosságot, és megvilágosodást :)” Anna

„Én 2012 -re kívánom,hogy minden jót, amit kívánok megvalósuljon. A lakásom elkeljen, mihamarabb. A házunk felépüljön, és harmonikusan éljünk, ne szűkölködjünk semmiben. Szeretnék a blogomra több időt tudjak fordítani mint eddig, és sok-sok fotót készíteni. Ne bírjam letenni a gépet. A kreativitásom tudjam anyagiakban is kamatoztatni. És minden mást, amit megtanultam. Ennyi!” Rebeka:)

„Sokat nyerjek a következő évben.” F.

„Én azt szeretném, hogy mindenki, akit szeretek egészséges legyen, és éljen sokáig. Apa olyan maradjon, mint most, kicsit morcos, kicsit aranyos, így szeretem.
Szeretném, hogy sikerüljön megcsinálni a házunkat,/ez nagyon fontos/ a 2O12. évben ott karácsonyozzunk mindnyájan, az egész család.” A.

„2012 - ben legyen a családom egészséges. Legyek optimista, osszam be helyesen az időmet és bízzak magamban. Az adott napból mindig hozzam ki a lehető legtöbbet, ne rágódjak a múlton, bízzak a jövőben és élvezzem a jelent.” L.N.

„Egészséget, boldogságot, jókedvet kívánok magamnak és a szeretteimnek. Kívánok még izgalmas munkákat, szakmai előmenetelt - kiszámítható, biztonságos anyagiakat. Szeretnék tanulni valami újat, és elmélyülni az eddigiekben. Kívánom még, hogy bízzak meg jobban abban, hogy dolgok rendben vannak a világban és bennem. Tudjak a jelenben jól lenni.” T.

„Én azt kívánom, hogy minden este elégedetten feküdhessek le aludni. És ebbe sok mindent belegondoltam.” S. B.

„Én meg azt kívánnám, hogy végre elköltözzünk egy nem penészes házba.(…) És szeretnék biztonságot, a gyerekeimnek biztos jövőt, a szüleimnek nyugodt éveket még.” T.G.M.

„megélni a jelent, túllépni a múlt fájdalmán, megtalálni a nyugalmat és a boldogságot, nem rettegni a még be nem következetteken” Rheya

„Én azt kívánom, hogy ne legyen rosszabb a jövő év, mint az idei volt.” SZ.N.SZ.

„Én egy betegségmentes, vidám, boldog kisbabás újévet szeretnék.” Füles

"Ne legyen rosszabb." Sz.A.

„A mi újévi kívánságunk 2012-re szerelmünk gyümölcse, és nem Éva almájára gondolok:)” bok

„Nagyobb családi ház, egészség, és 4. baba” Cintia

„Azt kívánom, a hobbim legyen a fő hivatásom!!!!!!!:) :) :)” Gila Olga

Sorsposta plusz – a gyermekposta:

„Azt szeretném, hogy a családom jól érezze magát. A második az, hogy senki se legyen beteg. Harmadik az nincs, csak ennyi.” O.L.

„Legyen boldog, egészséges a családom és ötöseim legyenek a suliban.” O.N.

„Legyen annyi pénzem, hogy elutazhassak New Yorkba.” M.

„ Menjünk a Balatonra és fürödjünk. " Cs.

Elküldtük. Várjunk…bizalommal, az új évben is.

Elég jó Ünnep

2011-12-22T16:40:00.000-08:00

Van a pszichológiának egy nagyon szemléletes fogalma - ez az „elég jó anya”. Donald Winnicott ebben fogalmazta meg azt az ideális működési módot, ahol az anya képes rugalmasan alkalmazkodni a gyermeke szükségletéhez, mert érzi, érzékeli azokat. Figyelmének fókuszában úgy van a gyermeke, hogy közben megéli a saját igényeit, vágyait, és látja a határait. Tudja, ahhoz, hogy a gyermeke jól legyen, neki magának is jól kell lennie. Ilyenformán minden, amit beletesz az együttlétbe – etetésbe, játszásba, összebújásba – az őket szolgálja, erősíti. Jó nekik együtt.

Vannak anyák, akiknek nem elég az „elég jó”, akik tökéleteset akarnak nyújtani. Ők sokszor azt élik meg, olyan versenyben indultak, amiben esélyük sincs nyerni. A teljesítmény nyomasztása mellett kikapcsolnak az örömreceptorok, beszűkül a világ, nincsen te és nincsen én, csak a nagy megfelelés van. Minden helyzet feladat, a kontrollt tartani kell, figyelni, ébernek lenni, vigyázzban állni. Hogy minden jó legyen. És persze ők is szeretik a gyereküket, nagyon is, és a legjobbat szeretnék nekik, igen. Csak közben elkapcsolódnak a saját belső bizonyosságuktól, hogy ha szeretettel teszik a dolgukat (elég) jó anyák, és annál nem is lehet, nem is kell többnek lenniük.

Valahogy így van ez a karácsonnyal is.

A karácsony egy tükör – hiszen ahogy élünk, úgy ünnepelünk. Az ünnephez közeledve fokozatosan erősödik bennünk mindaz, ami tulajdonképpen mindig is ott van, csak éppen ünnepi reflektorfény nélkül, hétfő délutáni derengésben. A hétköznapokon talán még el is bírjuk, hogy nem tartjuk eléggé figyelmünket a kapcsolatainkon, a családunkon, az ígéreteinken, a vágyainkon, – az ünneppel felkapcsolt fénnyel azonban láthatóvá válik mindez. Ahol pedig fény jön, árnyék is jön – jön a hiány, a kétség, sokszor a kétségbeesés. A mim van nekem, kim van nekem, hová tartozom szeretetleltára. Jön a vágy, hogy megmutassuk, ételbe, ajándékba, vendégségbe csomagolva hogyan is tudunk szeretetet adni.

És mint az anya, aki nem tudja/nem akarja észrevenni, hogy elég csak elég jónak lenni, hajszolni kezdjük a tökéletes karácsonyt. Ezek után nyilván kikapcsolnak az örömreceptorok, nő a feszültség, minden megoldandó feladattá válik. Ha szerencsénk van, szépen csendesen eltelik, majd a végén egy megkönnyebbült sóhajjal azt mondjuk: megúsztuk. Ám ha nem, a fény hívószavára előjönnek a kimondott és kimondatlan konfliktusaink, problémáink árnyai és helyet kérnek a karácsonyi asztalnál. Mint valami nem várt távoli rokon, aki azt mondja: régen láttál, nézz meg jól. Foglalkozz velem. Most.

Mit tehetünk azért, hogy mindaz, ami bennünk kavarog, félelmek, kétségek, vágyak és szeretet, a helyükön legyenek az ünnepen?
Első lépésben talán, hogy nem csinálunk úgy, mintha nem lennének. Kellő tisztelettel tekintünk rájuk, elismerjük őket, de tudjuk, nem dolgunk most foglalkozni velük.

Mi most egy elég jó karácsonyt szeretnénk…

Mit kell tehát elfogadnunk, hogy az lehessen?

A karácsony olyan különleges napok az évben, amikor szeretettel ajándékozhatsz meg másokat – de van még sok ilyen. A szeretet olyan energia, ami mindig a rendelkezésedre áll. Csak alkalmat kell teremteni hozzá, hogy megnyilvánuljon.

Adj olyan csatornán, ahogy Te tudsz. Ha a szavak, gesztusok nyelvén jó neked, tedd úgy. Ha számodra öröm egy jó ajándék felkutatására, megvásárlására fordított idő és energia, akkor úgy. Az is lehet, hogy a másikra fordított idődben bújik meg a szereteted. Fontos, hogy lásd, mennyiféleképpen tudsz szeretni. Mert akkor látod azt is, téged milyen sokféle módon szeretnek mások.

Sokszor már azzal adsz a másik embernek, ha engeded hogy ő is részese, formálója legyen az ünnepnek. Nem véletlenül szeretnek a gyerekek mézeskalácsot sütni, Angyalkának levelet írni, fenyőfadíszt csinálni. Így ugyanis nem csak megtörténik velük a karácsony, hanem részesei is a történetnek. Benne lehetnek a gondolataik, a vágyaik, a szeretetük. Ők maguk is.

Kellenek a rítusok, a szokások, de azokat a saját örömünkre kell formálnunk. A hagyományok egy családban olyanok, mint egy hosszú sál. Minden családtag hozzáköt egy sort, beleépül, részese lesz, amitől a sál mintája, színe, hossza folyton változik, de a lényege nem. Az hogy sál.

Megköszönve egész éves figyelmeteket, kíváncsiságotokat, szereteteteket, ezzel a Kosztolányi idézettel kívánunk „elég jó” Karácsonyt Nektek.

Szeretettel: Anna, Timi.

"Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörög, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel."

Álom - világ

2011-11-21T05:59:00.000-08:00

Egy kis személyes az elején…
Kamaszkorom nagy útkeresései során bensőséges viszonyba kerültem Krúdy Álmoskönyvével. Erős bizonyosság volt bennem a tekintetben, hogy az álommal valami titkos, különleges információhoz lehet jutni, leginkább a jövővel kapcsolatban. Aztán persze jött Freud és az ő Álomfejtése, ami egy más keretbe helyezte az álom témához való viszonyomat. És persze elmélyítette olyannyira, hogy a diplomamunkámat is álom témában írtam. Ma már az álom, illetve az abban rejlő lehetőség számomra messze több mint az, hogy mi fog történni velem a jövőben. Miért fontos ez most?

Mert meggyőződésem, hogyha egy kicsit megállunk ennél a témánál, akár egy bejegyzés erejéig is, máris nyitunk néhány szelepet az álmaink – saját magunk megértéséhez. És talán előre mosakodom, hogy majd visz a szenvedély…és ez egy hosszú bejegyzés lesz. Bízom benne, így is megéri elolvasni.

Lássuk hát.

A freudi álomkoncepció alaptétele az, hogy az álom elnyomott, elfojtott vágyaink teljesülése valamilyen burkolt formában. Sigmund Freud (1856-1939) azt mondta tehát, hogy ne a jövőt, a külvilágot kutasd – mint azt korábban az ókorban is tették - hanem figyelj befelé. A tudattalan sötétjébe űzött, vagy megszületésük óta pórázon tartott kívánságokra, vágyakra, amelyek az álmon, mint egy szelepen keresztül üzennek neked – magadról.

Az álmodás során Freud szerint két alapvető mechanizmus kerül egymással szembe: a vágy és a cenzúra. Valahogy így...
A Vágy, a maga áradó, ösztönös módján akar valamit velünk, tőlünk, általunk. Hogy szeressünk valakit, akit esetleg nem is szabad, hogy tegyünk olyat, ami bizonyos értelemben akár bűnnek is tekinthető. A Vágynak nincs morális érzéke, olyan mélyen születik bennünk, ahol ezek a fékek nem léteznek. Megy, megy előre, hogy valahogy napfényre kerülhessen – csakhogy az álomban szembetalálja magát a mogorva, szigorú Cenzúrával.
A Cenzúra azt mondja: „Rendben, értem én, hogy meg akarod mutatni magad, hogy látszódni-élni akarsz. De ezt csak úgy teheted, ha álruhában surransz be az álomba úgy, hogy szinte felismerhetetlen leszel.” A Vágy kénytelen kelletlen megköti a kompromisszumot, rongyokba tekeri magát, átöltözik, esetleg nemet vált, vagy úgy viselkedik, mintha mást akarna, mint amit valójában, azaz átalakul.
Jól van, ez így rendben - mormogja elégedetten a Cenzúra és hátradől.

Kijut hát a tudattalanból egy jó nagy adag feszültség az álmon keresztül, tehát oldódik, de a cenzúra ébersége folytán ez csak pont olyan mértékben, amekkorát a psziché még elbír. Ha pl. a tudattalanban erős indulataink vannak egy hozzánk közelállóval kapcsolatban, akivel ezt az érzést nem engedjük meg magunknak, a cenzúra kontrollja folytán kicseréljük a személyt, olyanra, akire szabad haragudni. Aztán hajrá, végigveszekedjük vele az éjszakát. Hát így.

Aztán jött Carl Gustav Jung (1875 – 1961), aki – Freud rosszallása mellett - azt mondta, hogy az álmok melyeket látunk, nem csupán a saját tudattalanunk termékei lehetnek – azaz a saját vágyaink, saját félelmeink, saját emlékeink eltüntetett darabjai.
Jung beszél először egy úgy nevezett kollektív tudattalanról. „A kollektív tudattalan egy olyan világ képe, amely ősidők óta alakult ki tapasztalatok lecsapódásából.” Azaz létezik egy nagy kavargó valami, egy képekből álló őstenger-féle, amelynek élményanyagában történetek, szimbólumok úsznak az időtlenségben – és minden ember kapcsolatban áll vele.
Álmodáskor lehetőségünk van arra, hogy a saját élményeinken, tudattalanunkon túlról, a kollektív tudattalanból is merítsünk. Ezeket az ősi szimbólumokat archetípusnak nevezi Jung. Ilyenek például a mesék, mítoszok figurái - az ősanya, a bölcs, a gonosz figurája – de ide tartoznak olyan események, helyzetek is, amelyek az emberiség egészének fontos mozzanatát sűrítik – beavatás, halál, születés. Az archetípusok sajátos specifikus energiával bírnak, és ez teszi képessé őket arra, hogy szimbolikus formában gátolják vagy módosítsák a tudatos szándékainkat.

Az archetípusok képek és érzések egyszerre. Onnan lehet felismerni őket, hogy felbukkanásuk numinózus jellegű, azaz ezek a képek félelmet keltően hatnak, felkavarhatják a tudatot és az ént, amivel a tudat tágulását idézik elő.
És Jung szerint pont ez a dolguk.
Az álom archetípusai ugyanis minden ilyen esetben kísérletet tesznek arra, hogy beemeljenek egy ősi, leszakadt lélekrészt, megteremtsék azt az egységet, ami a régmúlt időben az ember sajátja volt.

Jung szerint a civilizált ember egyre kevésbé képes az öröktől fogva létező szimbólumokat egyfajta pszichikus mintába illeszteni, azaz érteni őket. Elveszítette a kapcsolatot a mítoszaival és a természettel, így elveszítette azt a rejtett pszichikai energiát is, ami ebből a kapcsolatból fakadt. Ezért a hatalmas veszteségért pótolnak bennünket az álmaink szimbólumai.

Jung olvasatában az álom információt ad, a maga szimbolikus nyelvén. Nem értett egyet Freud-dal abban sem, hogy az álom valamit el akar takarni, ami van. Pont az ellenkezőjét állította: az álom azt akarja megmutatni, amink van. Jung olvasatában az álom egy olyan látogató, amely egy különálló, az ébrenlétével párhuzamos világ hírnöke.

Végül egy villanás erejéig nézzünk rá Alfred Adlerre (1870 – 1937) is, aki szintén Freud tanítvány volt. Adler szerint az álom lényege, hogy állást foglal az élettel kapcsolatban. Álmunkban ugyanis azok a problémák köszönnek vissza, amelyekkel napközben is szembetaláljuk magunkat. Adler életstílusnak nevezte azt, ahogy egy ember él, amilyen hitek, meggyőződések mozgatják, amikre felfűzi az életét – és ez az életstílus tetten érhető az álmokban is.
Számára nem az a fontos, hogy az álom milyen szimbólumot használ, hanem az, hogy az álom milyen érzéseket generál bennünk, mikor felébredünk. Adler szerint a nappali problémáink megoldásához azokra az érzelmekre van szükségünk, amik álmunkban generálódnak.

Freud tehát azt mondta – az álom Csatorna, ahol az elfojtott vágyaink jól becsomagolva, eltakarva kislisszolhatnak. Ha vele nézel az álmodra, azt kérdezed: „Mi az oka az álomnak?”

Jung azt mondta – az álom maga az Üzenet. Belülről és még azon túlról is. Ha általa lépdelsz, azt kérdezed: „Mit üzen a kép, a szimbólum?”

Adler azt mondta – az álom Eszköz, amelynek célja van – az, hogy nappal teljes életet éljünk. Vele ezt a kérdést kapjuk: „Mi a célja és hogy szolgálja a nappalaimat?”

Mindegy honnan közelítünk. Csak közelítsünk. Magunkhoz.

Jó hosszú lett, de szóltam…

A kép Angela Bacon munkája, innen.

Halottaink

2011-10-31T07:05:00.000-07:00

A halottak napjához közeledve különleges fényt kap az életünk – emlékeztetve minket a saját, és szeretteink mulandóságára. Egy nap az évben, az élet végességének, az elmúlásnak, a halál misztériumának szentelve – miközben az egész civilizált életünk arról szól, hogy kerüljük a halállal való szembenézést. Olyannyira, hogy még a halálhoz vezető út, az öregedés is a tagadás fekete leple alá kerül. A fogyasztással, a birtoklással, a fiatalság kultuszával, mintha az örök (földi) élet illúzióját kapnánk. Mintha.

A halottak napi népszokásokban, rituálékban képet kaphatunk arról, hogyan is volt „régen”, amikor – bármilyen közhelyesen hangzik is – az ember életének szerves része volt a halál. Amikor generációk éltek együtt, amikor családi körben mehetett el, akinek eljött az ideje, amikor a család maga is része volt az útnak, helye és ideje volt a búcsúzásnak, megbocsátásnak, a végrendelkezésnek. Ettől a halál, a maga szomorúságával, gyötrelmével, fájdalmával együtt is, ismerős maradt. A ma emberének a halál – csakúgy mint a születés – gyakran egy kórházi aktus. A hozzátartozó számára tehát nem látszik a folyamat, nincsen tapasztalás, csak egy pont van a mondat végén, a maga ismeretlen, rémisztő módján.

Elizabeth Kübler-Ross (1926 -2004) svájci származású pszichiáter kutatta elsők között a halál tabutémáját. Tőle idézek: "Végezetül még szeretnék mindenkit biztosítani arról, hogy haldoklók ágyánál ülni ajándék, hogy a halálnak nem kell szomorú és szörnyűséges eseménynek lennie, hogy ekkor inkább egészen csodálatos és kedves dolgokat élhetünk át. És ha azokat a tanításokat, amiket a haldoklóktól tanultunk, továbbadnánk gyermekeinek és unokáinak, valamint szomszédjainknak is, akkor ez a világ nemsokára ismét Paradicsommá lenne. Azt hiszem, itt az ideje, hogy hozzálássunk.” Az egész cikk itt olvasható.

A halottak napjával évről évre rituálisan esélyt kapunk. Ha megengedjük magunknak az ünneppel felkavarodott érzéseket, szépeket és fájdalmasakat egyaránt, akkor jó eséllyel összekapcsolódhatunk azzal a részünkkel, amelyik számára a halál az élet természetes része. Lehetőséget kapunk arra, hogy lássuk a létünket egy nagyobb rendszerben, amelynek része mindenki, legyen szó élőről vagy halottról, aki valaha a családunkhoz tartozott. Részei azok az emberek is, akik ugyan nem rokonaink, viszont a sorsunk alakulása szempontjából meghatározóak a számunkra. Láthatatlan szálakon kapcsolódunk össze velük, életük, választásaik, szenvedéseik hatnak ránk. Néha olyan erős ez, hogy szeretnénk távolodni tőlük, néha olyan fájdalmas, hogy úgy teszünk, mintha nem is léteznének, néha annyira kötődünk, hogy ismételni, folytatni kényszerülünk a sorsukat.

Ezekben a napokban, amikor kimegyünk a temetőbe és gyertyát gyújtunk a szeretteink sírján, a rítusok nyelvén ezt mondjuk: „Megtartlak emlékezetemben.” Arról szól ez, hogy téren és időn túl elfogadjuk a velük való közösséget, hogy vállaljuk, életünkkel továbbírjuk a közös történetet, hogy élőként tisztelettel fejet hajtunk az életük és haláluk előtt.

A tisztelet, a szeretet nagyon fontos ebben. A szeretettel elbocsátott hozzátartozó, a lélek törvényeinek megfelelően, helyet kap a szívünkben, az életünkben, a rendszerben. Lehet mesélni róla, felidézni a vele kapcsolatos történeteket, azaz az emlékezettel folyamatossá tenni őt. Az iránta érzett szeretet segít bennünket a gyászban, segít tovább éltetni, tovább élni.

Van azonban, hogy az élővel kapcsolatos ambivalencia, harag, ellenséges érzés megmarad a halottal kapcsolatban is. A harag pedig köt, legalább annyira köt, mint a szeretet. A haraggal visszatartjuk, élővé tesszük, és nincs meg számunkra a feloldás, ami a szeretetteljes elbocsátással eljöhetne. A halott nem kerül, nem kerülhet az őt megillető helyre, mintha a harag által itt ragadna. Mintha láthatatlan tintával beleírna a sorsunkba – tudattalanul meghatározza döntéseinket, választásainkat, az egész életünket.

Érthető tehát, hogy a „nyugodjék békében” sem csupán a halottról szól. Benne van annak a vágya, hogy a halott elfoglalhassa az őt megillető helyet, és megkaphassa holtában az őt megillető tiszteletet éppúgy, mint annak a kívánsága hogy mi is „élhessünk tovább békében”.

A néphit szerint a halottak napi gyertyák fényénél melegednek a fázós lelkek, és a világosság segít nekik visszatalálni oda, ahova tartoznak. Hajtsunk fejet hát a sorsuk, életük előtt – engedjük el őket tisztelettel, hogy nyugodhassanak békében.

A születési sorrendből fakadó erő

2011-10-13T05:01:00.000-07:00

Azt hogy a személyiségünk, sorsunk alakulását hogyan határozza meg a szüleinkkel való viszonyunk, már sokan, sokszor, sok helyen – én is, itt is...- leírták. Így többé-kevésbé mindenkinek van valamilyen tudása arról, hogy mi az, ami ebből az alapkonstellációból következhet általában, sőt akár konkrétan a saját életére vonatkozóan is. Általánosságban kimondható az, hogy családi rendszerben a szülők a gyerek „felett” állnak, ők a nagyok a gyerek a kicsi, éppen ezért minden, amit általuk megtanul, egy speciális viszonyban, alá és fölérendeltségben teszi. Nem kisebb a tét ezzel, minthogy az élete során az ehhez hasonló helyzeteket az alapmintából kiindulva kezelni tudja majd. Ezért nagyon fontos tehát, hogy a szülők a helyükön legyenek, hogy a gyerek megélhesse a nagyságukból eredő biztonság élményét, hogy valóban kicsi lehessen. Hogy a határok érzékelésével, a kicsiségből fakadó nézőpont távolságával meg tudja ismerni, el tudja fogadni és működtetni tudja a későbbi hasonló kapcsolatait.
Az a kislány, akinek az „anyja a legjobb barátnője”, vagy az a fiúgyerek, akinek az apja „jó haver”, nos nekik nagyon nehéz a helyükön maradni, és megélni a szülői nagyságból fakadó védettséget, hiszen úgy tűnik, hogy felnőhetnek a szülőhöz. Így aztán felmerül a kérdés, hogy annak a gyereknek, akinek a szülő a legjobb barátja, annak ki az anyja, ki az apja? Az esetek többségében egyébként az ilyen mondatokban a zavaron kívül mindig ott a szeretet is. Annak a vágya, hogy minél közelebb kerülve a gyerekhez, szeretetet adjon neki.
Ezzel együtt a gyerek ilyenkor többet veszíthet, mint nyer, mert az egyenrangúság élményét kapja. Ami csak illúzió.

Az egyenrangúsághoz leginkább hasonló élményt a gyerek a testvérével való viszonyában kaphatja meg. Azért fogalmazok nagyon óvatosan, mert bár a "szülők a nagyok-a gyerekek a kicsik" elve alapján ők rendszer szempontjából azonos szinten vannak, a valóságban mégis van olyan, ami meghatározza a helyüket, így a „rangjukat”.
Ez a születési sorrend.
Bert Hellinger szerint a rendszerbe való érkezés magában hordozza az adás-elfogadás törvényét is, miszerint aki előbb érkezett az ad, a később érkezett elfogad. Támogatást, segítséget, erőt. Így a szülőtől a gyerekek felé, és az előbb születettektől a később születettek felé áramlik. Így aztán az idősebb gyerek többet ad, és a fiatal többet fogad el. „Az adás és elfogadás úgy folyik tovább, mint az idő, amely soha nem tér vissza.”

A születési sorrenddel, más fókusszal ugyan, de először Alfred Adler foglalkozott. Adler maga Freud tanítványa volt, és ahogy mások, ő is csiszolt, változtatott, majd szembefordult Freud nézeteivel. Ő volt, aki Freud pesszimista társadalomkritikája ellenében kiemelte, és „megemelte” a közösség szerepét, a társak személyiségformáló hatását. Ezzel a fókusszal közelített a születési sorrend, a testvérhelyzetből adódó témák felé is.

Ahogy Adler leírta a különböző testvéri pozíciókból származó törvényszerűségeket, várható működési módokat, úgy ha összevetjük a hellingeri nézetekkel, nagyon is sok hasonlóságot látunk, leginkább azt, hogy a születési sorrend determinál.
Nem vitatva az alapelveket, mégis szeretném elkerülni az ex cathedra jellegű kijelentéseket, mert azt gondolom, hogy ha „csont nélkül” átveszünk elméleteket, gondolatokat, akkor azok hamar dogmákká dermednek a lelkünkben, és onnantól azok irányítanak bennünket.
Azt javaslom tehát, nézzük ezeket úgy végig, mint lehetőségeket, kockázatokat, előnyöket és hátrányokat, de sokkal inkább figyeljünk azokra a felmerülő képekre, kérdésekre, dilemmákra, melyek menet közben felmerülnek bennünk, amikor magunkról és a testvéreinkről vagy akár a gyerekünkről/keinkről gondolkodunk, mert ez az alapja az önismeretnek, nem egy elmélet.

Adler szerint az elsőszülöttek kiváltságos helyzetét az adja, hogy van egy olyan hosszabb-rövidebb időszak, amikor csak ők „A” gyerekek a családban. A figyelem középpontjában állnak, ami sokszor túlféltést, túlóvást és túlkontrollálást is hoz magával. Az első gyerek sokszor a szülei büszkesége, és ha fiú, aki továbbviszi a nevet, folyamatosságot biztosítva a család fennmaradásának, különösen értékes. Érdekes módon, gyakran lehet látni sok elsőszülött lány működésében, hogy bebizonyítsa, ő az apja legjobb fia...
Függetlenül az elsőszülött nemétől a tapasztalás, miszerint elsőnek érkezett, az hogy mérce a később születettek számára, hatalmat és erőt adhat. Hiszen a második, harmadik, kisebb, gyengébb, erőtlenebb. Megélheti a saját nagyságát, a többiek tükrében. Ha ezt az élményt jól fordítja, ha pozitívan építi be, nagyobb eséllyel lesz olyan pozícióban később, ahol erősnek kell lennie, ahol vezetnie kell másokat, ahol támogathat, erőt adhat. Mivel őt magát is tekintély övezi a testvérsorban, és megélte a „szülők ketten-én egyedül” élményét, talán könnyebben bánik az olyan helyzetekkel, amiben hatalom van. Jól megérteti magát azokkal az emberekkel, akik „nagyobbak” nála, hisz ezt tette a szüleivel a testvére megérkezéséig. Ezzel együtt benne van a pakliban az is, hogy a trónfosztásának élménye, egy életre sérelem marad, és az olyan helyzeteket, amiben pozíciók megőrzéséről, saját hatásköréről, megszerzett javairól, kiváltságairól van szó, nehezen mond le. A tradíciók megőrzése, a hagyomány tisztelete az elsőszülötteknek magától értetődőbb, mint ahogy az is, hogy az újításokat, változtatásokat – hiszen túl van a testvér születésén...- nehezebben fogadja. Ami jó, azon miért kellene változtatni? Ott van ebben nyilván az elveszett pozíció szomorúsága éppúgy, mint annak a kétsége, hogy ha olyan nagyszerű és tökéletes vagyok, miért nem voltam elég nekik...

Az egyke helyzete nagyon hasonló az elsőszülöttéhez, azzal a különbséggel, hogy nem volt trónfosztás. Az ő nagy nehézsége, hogy nincs elérhető minta a közvetlen közelben, amiben megtanulhatja a közösségi léthez szükséges szabályokat, játszmákat, megismerje a konfliktusokat és megtalálja a megoldásokat. Neki a kortársközösségbe való illeszkedés sokkal nehezebb, mert egy alá-fölérendeltségből csöppen egy egészen másfajta helyzetbe. Az egyke legnehezebb feladata azt feldolgozni, hogy senkit sem féltenek úgy, mint őt. A figyelem, ami rá irányul egyrészt erővel tölti fel, másrészt elbizonytalaníthatja. Őt éppúgy hajtja a bizonyítási vágy, mint az elsőszülötteket, éppúgy nekik kell kitaposni az utat a felnőttek világában csak éppen neki már téthelyzetben – óvodában, iskolában – kell, hogy megtanulja, amit az elsőszülött otthon. Ennek a sikeres megoldása – barátok, jól működő kortárskapcsolatok - megerősítik a szociális készségében és önbizalmában, és hosszú távon építkezni tud belőle.

A később született gyerekek egy már működő szülő-gyerek konstellációba érkeznek. Vannak szabályok, bejáratott szokások, ők alkalmazkodhatnak ehhez. És van az elsőszülött...a nagytestvér, az első. A másodszülött sohasem lesz első. Nincs meg a szüleivel hármasban megélt idill élménye, és mint ilyen, erős felhajtóerő a számára. A másodszülött a soha meg nem kapott elsőszülöttség okán szívósan, kitartóan küzd a saját jogaiért. Képes a dolgok újszerű átgondolására, a szabályok, dogmák újraértelmezésére, meghaladására. A másodszülöttnek könnyebb, hogy ott a versenytárs kéznél, így a versengés számára természetes létezési forma. (Érdekes módon Adler, aki maga is másodszülött volt, ezt a pozíciót tartja a legegészségesebbnek. Főleg abban a relációban fontos és továbbgondolandó ez, hogy Freud, apja második házasságából született testvérei közül a legnagyobb, tehát elsőszülött volt...)

A legkisebb gyerek és a középső szülött helyzete is érdekes. A legkisebb számára eleve adott a több testvér, neki pedig meg kell keresnie azt, mivel tudja megkülönböztetni magát. Ez egy olyan verseny, amibe nagyon nehéz bekapcsolódni, mert mintha minden lehetőséget elvittek volna az orra elől. A legkisebbek éppen ezért sokszor a legelfogadóbbak, legérzékenyebbek a kívülállás, a kirekesztettség témájában, nézőpontjuk sokszor nonkomform, hiszen megtanulják, hogy nem tudnak mindenkinek megfelelni, így kilógni sem olyan tragédia, mint mondjuk az elsőszülött számára.
Nem véletlenül kelnek útra mindig a legkisebbek a mesében, mert ők azok, akiknek új világot kell felfedezniük, hogy legyenek valakik. Ha jól értelmezik ezt az eltávolodást, ha jó a cél, ha az értékrend, amit a családtól kapott, „rendben van”, könnyen hősként térhet haza a legkisebb. Ám, ha csak a felhajtóerő viszi, a helykeresés kényszere, de nincs a tarisznyájában muníció, könnyebben elkallódik.

A középső gyereket, a pszichológusok sokszor szendvicsgyereknek hívják. Két tűz között, egy rövid ideig tartó másodszülötti élménnyel. Nehezen találja a helyét, mert a karakteres helyek közül az egyik soha nem lehet, a másikról meg lecsúszik. Az ő feladata az, hogy megtanuljon az élete során a két nézőpont, erő, helyzet, eszme közé zártságból egy olyan megoldást találni, ami előbbre viszi őt.

Az ikrek téma is érdekes a születési sorrend szempontjából, és a tapasztalat az, hogy még ha egypetéjűek is, kialakul egy „erő rangsor”, ami hasonló szereposztást eredményez, mint az elsőszülött-másodszülötté. Érdekes módon Hellinger az ikrek-pozícióba sorolja a nagyon kis korkülönbséggel született gyerekeket is, amikor az első születése után közel egy évvel megszületik a második is. Ez az ő olvasatában az ikrekre jellemző nagyon szoros kötődést jelenti az egyébként egymás után született testvéreknél.

A leírtakból következik, hogy a testvérféltékenység természetes dolog. A hatalmi harcok, helyezkedések, versengések talaján alakulhat ki a gyerekek között egy olyan egészséges közelség-távolság, rend, ami később őket szolgálja majd, éppen ezért nem kell félni tőle.
A sokat hallott mondatnak, miszerint az „én gyerekeim szeretik egymást, nem féltékenyek” inkább így van értelme: „az én gyerekeim úgy is szeretik egymást, ha féltékenyek.” A kettő ugyanis nem zárja ki egymást.

Nem ejtettem szót még a különböző házasságokból született testvérek, féltestvérek különleges helyzetéről, lehetőségeiről, de mivel az sokkal szerteágazóbb, többféle dinamikával terhelt és megáldott kapcsolat, egy külön bejegyzésben írok majd róla.

Az eddigi leghosszabb bejegyzésem végén – úgy tűnik, ez egy nagyon fontos téma nekem...-, az jár a fejemben, hogy a blog olvasói vajon milyen családi rendszer, hanyadik gyerekeként születtek? Elsőszülöttek, egykék, másod- vagy harmadszülöttek, útkereső legkisebbek?

Köszönöm, ha megtisztelsz a válaszoddal.

És persze ki kérdezi mindezt tisztelettel? Nyilván egy elsőszülött...

A képet a fortepan.hu oldalról vettük kölcsön. Köszönet érte.

Együttérzek, tehát vagyok

2011-09-28T03:54:00.000-07:00

Miért van az, hogy valakinek könnyebb a másokra való ráhangolódás, míg másnak ugyanez komoly akadályokba ütközik? Mitől függ az, hogy tettel, szóval, gesztusokkal támogatni tudunk valakit, vagy hűvös távolságtartással szemléljük mindazt amin a másik keresztülmegy? Honnan jön ez a készségünk? Velünk születik vagy magunk alakítjuk? Az empátiának, a beleérzés/megértés készségének komoly szakirodalma van, kutatások sora irányul annak feltérképezésére, hogy miként válhat az empátia a kapcsolataink energiaforrásává, alapjává.

Daniel Goleman az empátiát a figyelmi működéssel hozza összefüggésbe. Azt mondja, hogy mindenféle ráhangolódást, együttérzést megelőz (!) egyfajta figyelem a másik ember irányába. Evidencia, mondhatnánk, lerágott csont, persze hogy figyelni kell a másikra. Ha pedig ez ilyen egyszerű, miért nem teszi mindenki, ha egyszer hasznunkra válik. Hosszú távon ugyanis komoly előnyöket jelent számunkra, ha értjük-érezzük mások motivációit, szándékait, jobban eligazodunk a társas térben, jobban tudunk alkalmazkodni, működtetni a kapcsolatainkat és így tovább. Hosszú távon - csak odáig el is kell jutni... Mi határozza meg tehát a rövid távot?

A szemüveg, amin keresztül eddig szemléltük a témát, elsősorban a szociálpszichológiai nézőpont, azaz a társas élet szempontjából értelmezi az empátiát. De ha felteszünk egy új szemüveget – nevezzük nagyobb dioptriásnak – akkor ráláthatunk azokra a szintekre, ami ezen túl van, méghozzá a személyes történések szintjén.

Az empátia, mint a legtöbb társas készségünk, részben velünk született részben tanult mintákat tartalmaz. Nem meglepő módon ez a történet is anyánkkal kezdődik – de ezt már megszokhattuk nyilván...
Egészen kicsi korunktól kezdve hangolódunk rajta keresztül a világgal, és a szavak megszületése előtt van már tapasztalatunk arról, milyen ha megérintenek, ha ránk mosolyognak, mi történik ha mi érintünk – vagy ha harapunk...- ha mosolygunk vagy sírunk. Tőle tapasztaljuk az első figyelmet, és általa tanuljuk meg, hogyan figyeljünk másokra. És ahogy felnövünk, nyitunk a világ felé, majd lassan rájövünk, mi minden van még rajtunk kívül. A barátságainkban, kapcsolatainkban helyet kaphat az „én” mellett a „te” is. Ha szerencsénk van megtanuljuk, hogy úgy legyünk együtt másokkal, hogy mindeközben megőrizzük a saját integritásunkat, és a mi-ben való feloldódás mellett hátul, biztonságosan, megnyugtatóan ott legyen az „én” is. Ha ez nem alakul ki, a másikra való figyelem egy szinten a magammal való kapcsolat elvesztését is jelenti - ami persze veszélyes és fenyegető. Elkerülöm, ha tudom.

Hogy a fogalmat pontosan értsük, az empátia nem csupán együttérzést jelent, hanem része a „megértés” is, benne van a szándék arra, hogy a másik embernek segítsek változtatni a helyzetén. Érzés és megértés együtt.
Ha például, valaki ül egy gödör alján, és én melléugrok, hogy együttérezzek vele, az nem empátia. Az empátia az, amikor segítek neki, hogy kijusson onnan.

Daniel Goleman tehát a figyelemtől indul el az empátia megértéséhez. Vigyük mi is ezt a szálat tovább.
Mert mi is zajlik le bennünk, amikor valakinek szüksége van a figyelmünkre, végső soron az együttérzésünkre? Milyen program aktiválódik az elkeseredett ismerősünk társaságában, ha sorsukra hagyott állatokat látunk, vagy ha mondjuk fogyatékos emberrel, hajléktalannal kerülünk kapcsolatba?

Mit jelent ilyenkor figyelem?
Először is fókuszváltást. Ha másra figyelek, akkor nem magamra figyelek. Nem azzal vagyok elfoglalva, ami én vagyok, hanem azzal ami ő. Odafordulni valaki felé – elfordulni magunktól, ezt is jelenti. Háttérbe szorítva lenni, mintha azt mondanánk: „most nem én vagyok a fontos”.
Fontos különbséget tennünk a „nem én vagyok a fontos” és a „nem vagyok fontos” élménye között. A másikra való hangolódáshoz ugyanis annak a biztos tudata kell, hogy tudom ki vagyok, tudom, mit érek, és elég erős vagyok ahhoz hogy elbírjam a másik történetéből, sorsából jövő érzéseket, impulzusokat, megérintődést, és tudjam, hogy azok övéi, és nem az enyémek. Így ha a gödörbe ugrok mellé, elveszítem a saját cselekvőképességemet. Tudnom kell különbséget tennem ő és magam között.

A ráhangolódáshoz, figyelemhez külső és belső csönd kell. Meg kell teremteni azt az ideális állapotot, amiben megszülethetnek a gondolatok, felmerülhetnek a kérdések, utat találnak a szavak.
Ha egymásra hangolódott embereket figyelünk, láthatjuk, sokszor még a lélegzetvételük is egyszerre, azonos ritmusban történik. A légzés a másokkal való kapcsolatteremtést szimbolizálja. A légzéssel előbb üzenünk, mint a szavainkkal. Mint ahogy jelentősége van a sóhajtásnak is, amivel egy szinten elengedjük a bennünk lévő feszültséget, fájdalmat. És visszafelé is működik. Az együttlégzéssel könnyebben létrejön az egymásra hangolódás. Akár egy próbát is tehettek...

A figyelemhez meg kell tanulnunk érteni és szeretni a csöndet. Még akkor is, ha a csöndben sokszor ott a késztetés: „beszélj, töltsd meg zajjal a teret, hogy ne kelljen elmélyülni, figyelni – együttérezni”.

Te bírod a csöndet?

Chaplin bőröndje

2011-09-07T05:31:00.000-07:00

A lelki egészség témájával többnyire populárisan foglalkozó magazinok, website-ok rendre hírt adnak valami újszerű, „most felfedezett” pszichés zavarról, ami alkalmas arra, hogy egy témát új keretbe helyezve, betegségként értelmezve, le lehessen porolni. Nem tisztem megítélni, hogy diagnosztikus szempontból helytálló-e mondjuk „fatorexia” nevű betegségről beszélni – erről bővebben itt, az azonban elgondolkodtató, hogy milyen igényre válaszol ez a sok új betegség-doboz, zavar, rendellenesség illetve azok gyakori használata.

A tudomány oldalról világos is, hisz minél több a jól körülírható kategória, annál nagyobb eséllyel lehet megtalálni az egyes tünetekben, személyekben lévő közöset, hasonlót. Ha anorexiáról, depresszióról, borderline zavarról beszélünk mondjuk, akkor készen van a „doboz” és lehet a személyt illeszteni – belefér? A nemevés, hánytatás, levertség, indulati kontroll problémák alkalmassá teszik-e a személyt, hogy megkapja a dobozt vagy tovább kell keresni a neki megfelelőt? A szándék nyilvánvalóan a gyógyításé, a segítésé, de ezzel együtt soha nem szabad elfelejtenünk, hogy minden, ami egy kategóriába helyez minket, az felerősíti a másokhoz való hasonlóságot és elkeni a tőlük való különbözőséget.

Talán mindenki ismeri a híres burleszk geget, amit Chaplin-bőröndjeként szokás emlegetni. Az a fekete-fehér képsor, mikor a kisember nagy sietősen pakolászik a hatalmas bőröndjébe, és beleszór sok sok ruhát. Tömi, tömi a bőröndöt, bekerül az ing a nadrág, a zakó, alsóneműk sokasága, cipők, és minden egyéb fontos dolog. Majd lecsukja, és látja, hogy a dugig tömött bőröndből kilóg ez és az. Itt egy nadrágszár, ott egy hózentróger, cipőfűzők, nyakkendők vége. És mit tesz az emberünk? Fog egy ollót – és levágja, ami kívül maradt.
A diagnosztizálás is így működik valahogy. Amit nem tud kezelni a rendszer, azt levágja. Csak az számít, amitől kezelhetővé válik a doboz, arra koncentrál, ami benne van, mert ami nem illeszkedik, az zavaró- ne is vegyünk róla tudomást. Lényeg a rend, a bőrönd, bármi is legyen az ára.

Hiszen mit ad a bőrönd biztonsága? A pszichológia „betegségelőny”-ként beszél arról, ha valaki egy adott diagnózissal nyer valamit az élettől. Itt van pl. az önfelmentés – én nem tehetek róla, beteg vagyok. A napokban a korábban idézett fatorexiával kapcsolatban azt kérdezte sport témákban erősen érintett ismerősöm, hogy vajon egy ilyen diagnózis után mi történik a személlyel ? Mozog, lefogy – vagy marad kövéren?

Fontos kérdés ez, hiszen megfeleltethető minden másnak is. A tapasztalat az, hogy egy ilyen diagnózis többnyire beletörődést, passzivitást hoz – „mindegy, hisz a pánikzavarom/depresszióm/neurózisom van/nárcisztikus vagyok” és bezár a bőröndbe, ami ugyan biztonságos és megvéd, de lássuk be, meglehetősen szűk és korlátoz is.
A bőrönd biztonságáért könnyen nagy árat fizetünk az életünk más területein is, mert egy idő után a működésünk, személyiségünk attribútumává, legfőbb jellegzetességé válhat és ezen keresztül mérjük – és mérettetjük meg magunkat. Újra és újra belebotlunk, elhisszük mindazt, ami a bőröndökről általában írva vagyon, belekapaszkodunk, érveket találunk, rajta keresztül megmagyarázzuk mit miért nem teszünk – mert nem tehetünk, a bőrönd úgysem engedi. Hogy miért nem fogyunk, váltunk munkát, mozgunk, hagyjuk el a rossz kapcsolatunkat, kezdünk valami újba. Hiszen velünk valami nem OK, mi betegek vagyunk, úgysem sikerülne. Ha mindezt szentesítheti az orvos, a pszichiáter, az önsegítő könyv, akkor nagyon kevés az esélyünk arra, hogy lássuk, a bőröndbe kerüléssel mely dolgainkat, tulajdonságainkat, működésünket „vágtuk le”, felejtettük el.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy félre veletek gonosz rendszerek, és folytassunk szabadságharcot a bőröndök zsarnoksága ellen. Az önismerethez az is hozzátartozik, hogy látjuk, a működésünkben milyen dinamikák, nehézségek, kockázatok vannak. Azt viszont fontosnak tartom, hogy lássuk, lelki működésünkben (is) folyamatos mozgásban, változásban vagyunk, ami ma érvényes ránk, az lehet, holnap már kevéssé lesz az. És igen, persze van a bőrönd, de ne zárjuk magunkra – és főleg lássuk, hogy azok, amiket le akarnak/akarunk nyiszatolni, azok is mi vagyunk. Néha azok vagyunk inkább.

Végül ez:
Kliens: Nehezek ezek a depressziós reggelek.
Terapeuta: Úgy tűnik, szomorúan ébredt ma.
Kliens: Igen, szomorú vagyok.

Nem mindegy, hogy a bőröndről beszélek vagy magamról.

A szorongásom is én vagyok

2011-08-20T15:32:00.000-07:00

Csak a pszichés tünetek, zavarok leírásával foglalkozó szakirodalom számára adatik meg a távolságtartás megnyugtató lehetősége, az „általában”-ságból fakadó személytelenség. Számtalan helyen találhatunk kiváló leírásokat szorongástípusokról, az azokhoz tartozó kórképekről, állapotokról, és szerencsés esetben terápiás lehetőségekről, megoldási módokról.
Fontosak ezek a korrekt, tárgyszerű leírások, és leginkább azért, mert általuk megérthetjük- megélhetjük: mindennapi szorongásaink, félelmeink által nem vagyunk egyedül a világban, és akár egy sor más embert is érint. Hogy bár a „normális”-hoz képest más vagyok – a normálishoz, ami egy elvont fogalom, és a valóságban nem is létezik... – ám jónéhány embernek az a normális, ahogy én is érzek. A félelmeimmel, szorongásaimmal, napi aggodalmaimmal együtt.
Hogy miért fontos ez? Mert ahogy a világot megéljük komplexebb annál, minthogy begyömöszöljük egy diagnosztikus kategóriába – kényszeres, hipochondriás, nárcisztikus, neurotikus, vagy bármi más, vagy hogy felragaszthassuk a homlokunkra a "normális" boldogító címkéjét.
Jó, ha ezek a kategóriák értelmezési keretet adnak magunk számára, ha túllépünk az „ez van” belenyugvásán, és elindulunk a „mi okból?” de főleg a „mi célból?” felé. Ebben az esetben ugyanis mindaz, ami napi szinten megnehezíti az életünket, az önismeretünk, és a további harmóniánk forrásává válhat. Ellenkező esetben a diagnózis könnyen egy szűk ketrec lesz, ahol csak azt érzékeljük mik nem vagyunk, mit nem tudunk megcsinálni, mitől vagyunk mások, kevesebbek a boldog normálisoknál.

„Mi okból? Mi célból?”
Mintha a tüneteink mögé néznék ezzel a két fontos kérdéssel, ahol az egyik visszafelé mutat az időben, míg a másik előre. Az egyik azt kutatja, mi történt, ami a jelenbeli tüneteinkhez vezetett, a másik azt, hogy mi az értelme, haszna (!) a jövőbeli történések szempontjából.Az okokat valahogy ösztönösebben keressük. Jelenbeli helyzetünk elemzésekor gyakran nézünk hátra, a gyerekkorunkra, a szüleinkre, és néha hibáztatunk, magyarázatokat keresünk, elméleteket gyártunk hogy értelmezhetővé váljon a jelenünk.

A másik fontos kérdés a célt feszegeti, arra utalva, hogy minden kellemetlen, félelmetes, nyomasztó élménynek, szorongásnak, tünetnek értelme is van. Kapunk valamit, nyerünk valamit általa. Hogy a lelkünknek valamiért „megéri” bevállalni a szenvedést, elviselni a tünetet, mert ezzel valami még rosszabbtól, nehezebbtől, fájdalmasabbtól kíméljük meg magunkat. Sokszor könnyebb testi tünettel bajlódni, fájdalmakat kezelni, álmatlanságba menekülni, órákig kezet sikálni a mosdóban, vagy a lekapcsoltam-kihúztam-elzártam őrületét pörgetni, mint szembenézni azzal, amit ezek eltakarnak. Hogy megtörténhet, a betegségeinken keresztül felmentjük magunkat egy csomó kötelezettség, felelősség alól, hogy kézmosással fizetünk a „tisztátalan” gondolatainkért, vagy hogy a folyamatos ellenőrzéssel a saját életünk feletti kontrollt próbáljuk visszakapni, megszerezni.

A tünet tehát minket szolgál.Ezzel együtt azt is tudomásul kell venni, hogy a szorongásra való hajlam és a lelki berendezésünk érzékenysége között van összefüggés. Ahogy minden másban, ebben is különbözőnek születünk – és most teljesen mindegy, hogy genetikáról beszélünk, vagy családi örökségről. Egy érzékeny fényképezőgép is csodás, művészi, élményszerű képeket tud létrehozni, csakhogy a cizelláltságnak, ára van – sérülékenyebb, törékenyebb, könnyebben meghibásodik, mint egy egyszerű, kompakt kis gép. Valamit valamiért.

Akinek a beállítódása, lelki alkata, világhoz való viszonya finoman hangolt, az nagyot merít jóból és rosszból egyaránt.A legfontosabb tehát, hogy mindezt elfogadjuk. Hogy lássuk a lelki szerkezetünk előnyeit is és ne csak a nehézségeit. Hogy értékeljük a szorongásainkban rejlő önismeret lehetőségét. Hogy kellő bátorsággal kihozhassuk a legtöbbet abból, amink van. Hogy a profi fényképezőgépünkkel különleges, egyedi képeket csinálhassunk, a magunk és mások örömére.

Az élet közepe

2011-07-10T15:46:00.000-07:00

Talán nincs még egy olyan hálás témája a pszichológiai irodalomnak, mint az életközépi válság témaköre. Olyan állapotot ír le, amikor az ember – többnyire 40-45 éves kora táján – egyfajta belső mérleget készít az eddig megtett útjáról. Életközépi mert minden bizonnyal van bennünk várakozás, igény a következő felvonásra, és a szó maga egyfajta ígéret – hisz a másik fele még hátravan. És válság, mert ezzel azt is megfogalmazzuk – aminek közepe van, annak vége is. Életről és halálról, az ahhoz való viszonyukról is beszél ez a szakasz.

Ez a belső mérlegkészítés annak függvényében tudatos vagy drámai, hogy az első negyven évet hogyan töltöttük önmagunkkal. És bár sokszor csak arról esik szó, hogy ebben az időszakban az emberek nagyobb valószínűséggel váltanak, válnak, kaput zárnak vagy éppen nyitnak, valahol érezzük, hogy mindez sokkal bonyolultabb, mint a fiatalabb partner, jobb kocsi, új hobbi vagy a spirituális beavatódás kliséje. Több annál, mint az idő végességétől való rémület, az öregedés megélése vagy éppen tagadása.
Az életközépi válságunk ugyanis éppen olyan személyes és egyedi, mint az életünk. Ebben a szakaszban sűrűsödik ugyanis életünk sok dilemmája – társról, családról, gyerekekről, a saját szüleinkről, baráti kapcsolatainkról, hivatásunkról, hitünkről. Szépen sorban felkéredzkednek életünk képzeletbeli mérlegére, hogy általuk megmérjük a saját boldogságunkat-boldogtalanságunkat, elégedettségünket, vagy nevet adjunk a hiányérzetünknek. A mérlegelés viszont nem ismeretlen számunkra. Az életközépi válságunk ugyanis egy „élet-krízislánc” egyetlen gyöngyszeme csupán. Ezt megelőzően – tudattalanul – szereztünk már tapasztalatot abban, hogyan kell/lehet életkríziseket megoldani.

Erik Erikson az életet ún. „pszichoszociális stádiumokra” osztotta, és azt mondta, minden életkori szakasznak megvan a maga jellegzetes feladata, dilemmája, megoldási módja – és maga a megoldás keresése egyfajta krízist jelent. Valahogy úgy érdemes elképzelni az életet, mint egy társasjátékot – nem túl originális a gondolat és nyilván végtelenül le van egyszerűsítve, de képszerű legalább.
Ha megoldjuk az adott szakasz krízisét, továbbléphetünk, a győztesek sikerélményével. Ha nem, vagy nem tökéletesen, akkor egy részünk ott ragad, nem tud továbbmenni, és egy életen át elkísér ennek a szakasznak a drámája.

Az első állomás úgy egy éves korunkig bezárólag zajlik, és a nagy téma, amit ezen a ponton meg kell oldanunk az a „bizalom vagy bizalmatlanság” kérdése. Mit is jelent ez élet-társasjáték szinten? Az addig összegyűjtött tapasztalatunk alapján elkészítjük első, ám annál fontosabb mérlegünket a világról: megbízhatok vagy sem abban, ami körülvesz? A világ biztonságos, vagy fenyegető, ahol bármi megtörténhet? Ha sírok, felvesznek? Ha elmennek, visszajönnek?
A következő mező dilemmája ott virít piros betűkkel a társasjátékunkon és uralja körülbelül a második életévünket: „autonómia vagy kétely”. A éntudatunk kialakulásának fontos fázisa a testünk felett érzett kontroll élménye. A mozgás szabadságával, a saját szabadságunk kérdése is leporolódik, miközben ott áll anyu és apu, aki korlátaival ennek látszólag határt szab. A szobatisztaság iránti szülői elvárással a széklet megtartása-elengedése szimbolikusan az önkontroll első fontos kifejezési formája. Mit tanulhat meg a gyerek tehát a társasjáték ezen fázisában? Hogy az életeben neki szabad (!) önállónak lenni. Vagy azt, hogy mindenben, mindenhol korlátok veszik körül...a szabad akarat csupán illúzió.
A következő mezők az óvodáskorra eső időszakot jelentik és a „kezdeményezés vagy bűntudat” ellentétpárral írhatók le. Megjelenik a szándék, az akarat szabadsága, a hatalom, a felfedezés, a kérdezés öröme és előre vivő élménye. Vagy a megválaszolatlan kérdéseké, a büntetésekből fakadó bűntudaté.
Az iskoláskor a „teljesítmény vagy kisebbrendűség” mágikus kettőse körül forog. A kérdés az, hogy a gyerek megszerzi-e a krízis megoldásához szükséges élményt: hogy erővel, okossággal, szorgalommal, kitartással el lehet érni a célt? Vagy a sorozatos sikertelenségek hatására ezt dobja a gép: „kevesebb vagyok másnál”.
Mire a serdülőkori mezőhöz érünk már messziről látszik a megválaszolandó kérdés: ki vagyok én? Honnan jöttem, hova tartok? És a dilemma is: „identitás vagy szerepzavar”. Ha ugyanis a serdülő megnyugtató válaszokat talál a ki vagyok én?-re, ha integrálni tudja magában a hozott mintáit, akkor ennek talaján kialakul a szerepei közötti harmónia, az identitás. Ha mindez sérül, akkor a magányosság, elidegenedés vagy a csoportban való feloldódás nagyon hasonló élménye marad.
A fiatal felnőttkor krízise az „intimitás vagy elszigetelődés” dimenziójáról szól. Átadni magunkat egy szerelemnek, egy kapcsolatnak, az intimitásnak, az többnyire a sebezhetőség kockázatát is magában rejti. Van, aki meg sem kockáztatja ezt, és az elszigetelődés biztonságát választja.
Időben körülbelül megérkeztünk az érett felnőttkor válságához, amit Erikson az „alkotóképesség vagy bezárulás” kríziseként ír le, és nagyjából megfeleltethető az életközépi válságnak. Mindjárt visszatérünk még, de most már menjünk végig a pályán.
A társasjáték utolsó mezője az „én-integritás vagy kétségbeesés” párossal írható le. Az élet utolsó szakaszában elkészül a leltár, a végső mérleg. Innen visszanézve mondhat igent mindarra, amit tett, vagy akivé lett az élete során. Ez a fajta integráció, bölcsességgé válva segít szembenézni a halállal, és elfogadni az élet végességének tényét. A kétségbeesés halálfélelmében a végső leltárral való elégedetlenség köszön vissza.

Ha végignéztük tehát ezeket a stációkat – mert leginkább azok – láthatjuk, hogy az életközépi válságban hogyan tükröződhet mindaz a dilemma, ami az előző szakaszokban megoldás, feloldás nélkül maradt. Egy pontba sűrűsödhet a bizalommal, a szabadsággal, a teljesítménnyel, vagy a szerepeimmel kapcsolatos összes kérdésem, és így az életem felénél egy lehetőséget kapok arra, hogy változzak, változtassak. Válság helyett, változás. Ízlelgetem. Életközépi változás. Jobb így.

Kép: Olena Kormuhina
"The Tree Of Life". 2008.

A gyermekágyi depresszióról - másképp

2011-02-24T02:30:00.000-08:00

Ha egy komplex lelki jelenséget egyszerűsíteni akarunk, könnyen megtörténhet, hogy pont a lényeg veszik el. Ha valaminek az okára egyetlen magyarázatot keresünk, akkor kiragadjuk a rendszerből, amiben egyébként szépen kirajzolódik az okok és okozatok hálózata, és megcsillan valahol a megoldás lehetősége is. Éppen ezért csak úgy lehet bármiről is – jelen esetben a szülést követő hangulati zavarokról – gondolkodni, hogy csupán kiindulási alapnak, értelmezési lehetőségnek tekintjük az elméletet. Hiszen a depresszióról beszélni általában olyan, mintha egy bevásárlólistát olvasnánk, igen ez is kell hozzá, ez is, miközben mindez távolságtartó, rideg, papírszagú és idegen. Az „én szorongásaim”-ban, az „én kétségbeesésem”- ben, az „én szülést követő depresszióm”-ban ugyanis mindig ott van az „én” is. Felvilágosítással, tünetmeghatározással, pontos definíciókkal meg lehet érteni (!) hogy mi a gyermekágyi depresszió, de ennek elfogadásához, és a megoldáshoz , gyógyuláshoz elengedhetetlenül fontos látni a saját történetet, hogy az „én depresszióm” miről is szól.

A közös értelmezési keret és a fogalomtisztázás kedvéért először tehát nézzük meg, mit is értünk a gyermekágyi hangulati zavarok alatt. A szülést követő néhány napon sok kismamánál megjelenik az ún. gyermekágyi szomorúság, a baby-blues, amikor a kismama síróssá, lehangolttá, levertté válhat, ami néhány nap alatt elmúlik. Ha túllépünk a hormonalapú – egyébként teljesen helyénvaló – értelmezésen, és megnézzük egy más aspektusból is, láthatjuk, hogy a szüléssel lezárunk egy fontos szakaszt, testi szinten elengedve gyermekünket. A baby-blues felfogható ennek a szakasznak a lezáró, elengedő, meggyászoló epizódjaként, és mint ilyen, természetesnek tekinthetjük. Ennél jóval súlyosabb, és szerencsére ritkább a szülést követő néhány napban előforduló gyermekágyi pszichózis, ami azonnali orvosi segítséget igényel, mert a kismama veszélyes lehet a babára és önmagára egyaránt. A bejegyzés szempontjából fontos, depresszív tünetek, akár konkrét gyermekágyi depresszió formájában később jelenhetnek meg, jellemzően a baba 3-6 hónapos korában. Ezt az állapotot az édesanya sokféle tünetben kifejezheti – lehangoltság, alkalmatlanság, kilátástalanság, bűntudat, alvászavarok, döntésképtelenség stb. formájában akár. Ahogy más depressziós állapotokban, itt is megjelenik az egyedüllét, a magány félelme, az elveszett kapaszkodók és az azok után való vágyakozás. Az ebből való kilábaláshoz többnyire külső segítségre van szükség, akár terápia formájában is. A terapeutával a kismamának lehetősége van arra, hogy túllépve a diagnózison, megfejtse a tünetei értelmét, melyek minden bizonnyal a múltban gyökereznek.

A várandósság kilenc hónapja alatti egység a magzatunkkal nem ismeretlen a számunkra, mindezt már egyszer megtapasztaltuk, csak akkor éppen a másik oldalról, magzatként. Van tehát testi, lelki emlékünk erről az időszakról, és magától értetődő módon a saját terhességünkkel ez is aktivizálódik.Így a félelmeink, várakozásaink, aggódásaink is túlmutatnak a gyermekünkön, ott van minden mögött a saját magzati élményünk. Ahogy az egységet megéltük - akkor. Amilyen tapasztalatokat szereztünk – akkor. A szülésünkben ott van a saját születésünk is. Magzatként megéreztük anyánk aggódását, kétségbeesését, haragját, és ezek egy szinten a saját élményeinkké is váltak, elraktároztuk őket. És bár a felnőtté válás rögös útján hol közeledve, hol távolságot tartva de törekedtünk megtalálni a helyünket vele kapcsolatban, a terhességben és az azt követő időszakban ha akarjuk, ha nem, a vele való egységünk élménye újra felerősödik. Az „anyává lenni”- ben megjelenik az „anyámmá lenni” paradoxona. Minél több az ambivalenciánk, kétségünk, elutasításunk vele kapcsolatban, annál nagyobb valószínűsége van annak, hogy lesznek nehézségeink a saját anyaságunkkal. Hogy ez kinél, milyen formában ölt testet, hangulati labilitásban, depressziós epizódokban, esetleg depresszióban, az már nagyban függ az egyéni történettől.

Függ attól is, hogy az alapélményen, a hozott mintán, családi konstelláción túl milyen tapasztalatot szereztünk a stressz kezelésében az életünk során, hiszen a szülés és azt azt követő időszak nagy testi, lelki megterheléssel jár. Ha az a tapasztalásunk magunkról, hogy képesek vagyunk kezelni a nehéz helyzeteket, ha a cselekvési repertoárunkban elég kipróbált, használható eszköz van, akkor ebben a krízisben is nagy eséllyel tudjuk alkalmazni ezeket. Hiába tanácsolja tehát gyermekágyi depresszióban „általában” azt a szakirodalom, hogy jó, ha kikapcsolódásként társaságba jár a kismama – mondjuk baba-mama klubba -, ha az ő cselekvési repertoárjában ez nem hogy nem szerepel, hanem még plusz stresszforrás is az idegenekkel való ismerkedés. Ilyenkor mindig érdemes megvizsgálni, hogy mi az, ami nála beválik, ahogyan ő szokta (!) az ilyen kríziseket megoldani. Nyilván jó ha tudjuk, hogy általában a mozgás, a társas támasz, a külső rend, pl. napirend kialakítása, az ingerek váltakozása, az érzelmek, belső élmények mind enyhítik a belső feszültséget, növelik a biztonságérzetet, segítik az oldódást. Az azonban, hogy neki magának mi hoz enyhülést, az a személyes tapasztalásának függvénye, így az ő választása kell hogy legyen. A lényeg, hogy van segítség, csak meg kell találni a neki megfelelőt.

Fontos hogy lássuk, a depresszív tünetek üzenetét. Az egyensúly helyreállítása, a tünetek megszüntetése, a hosszú távú megoldás érdekében el kell fogadnunk, hogy egy ilyen nehéz állapotnak nem csak oka, hanem célja is van. Rámutat valamire, ami megoldásra vár az életünkben.

A kép címe Tükröződések1 és adonath készítette. Köszönjük.

Én, Pygmalion

2011-01-12T08:26:00.000-08:00

Az óév-újév fordulójának időszakában talán nincs olyan, aki valamilyen formában ne fogalmazta volna meg a jövőre vonatkozó fogadalmát, elvárását, vágyát. Van akinek ez egy jól megjegyezhető dátum, kiindulási pont, origó, amit a fogadalmaik születésnapjává szentelhetnek. Vannak, akik számára az évkezdet spiritualitása ad erőt, energiát ahhoz, hogy megfogalmazzák elhatározásaikat, hiszen ezek varázslásra alkalmas napok, gondoljunk csak a számtalan néphitre, babonára, ami ezt az ünnepet övezi. Összességében tehát ez az időszak egy jó keret, egy adottság, egy lehetőség a vágyaink megfogalmazására– de jó, ha nem viszi el a figyelmünket a „mikor?” kérdés a „mit?” és „hogyan?”-ról, mert az a lényeg.

A „fogadalom” szó nehéz bársonyos ünnepélyessége és emelkedettsége mellett ott a kényszer is. A kell nyomatéka. A kell, akár a magam vágyai ellenére is. És bármilyen magasztos is a cél, amely felé tartok vele, általa, mégis olyan, mintha ott állna mögöttem összeráncolt homlokkal. Rosszkedvűen, bűntudatosan, hallgatagon megyünk tehát, én és a Fogadalmam, miközben a cél mintha nem közeledne. Az egészséges élet, a boldog párkapcsolat, a jó munka, a szeretetteli emberi viszonyok nemes célja teljesítménnyé válik, és a csöndben közben ott kattog a fejünkben: még mindig nem szoktál le, fogytál le, hagytad el, szerezted meg, termékenyültél meg, rendezted, adtad. Azt látjuk általa, hogy mit nem tettünk, mik nem vagyunk, mik a hiányosságaink. Így a világunkra is az elégtelenségérzésünk szemüvegén keresztül tekintünk, alaposan szűrve, torzítva mindazt, amit kínál nekünk. Ha fogadalmunk egy idő után inkább csak nyomasztás, egy plusz teher, akkor talán nem vagyunk egészen tisztában azzal a belső vággyal, késztetéssel, ami felülírja, szabotálja azt.

A cél tehát, hogy a vágyaink, késztetéseink összhangba kerüljenek a kitűzött céljainkkal. Az a nő, aki évekig nem tudott/akart leszokni a dohányzásról, könnyedén megteszi mindezt, amikor a lelkében megfogant egy születendő gyerek képe. Frissen szerelembe esve/ szakítás után könnyebb fogyni – még az ezzel járó stressz fogyasztó hatását is bekalkulálva – mert a mintha a test is megújulásra vágyna, megérezni a régi/új belső erőt, elveszíteni a régi határokat. Ha valaki az élete egy területén sikert ér el, az hat a több területre is, mintha egy belső hang azt mondaná: látod, szabad boldognak lenni, jár neked. Már már közhelyszerű, de igaz, hogy a gyógyulásba vetett hit erősebb felhajtóerő, mint maga a gyógyszer.A fogadalom tehát vágyból kell, hogy szülessen, gyermeki részünk boldogságkereső hitével, bizalmával, és talán legjobb ha innentől a nevén nevezzük: ő a Kívánság.

A Kívánság belül születik tehát, a zsigereinkből, az ösztöneinkből, olyan mélyről, ahová a Fogadalom le sem merészkedne. Belül is marad, mint egy kis motor, és az úton, ahol a cél felé megyünk folyamatosan hajt, ösztönöz minket. És közben szórakoztat, vicceket mesél, énekelget nekünk, jelzi ha valami érdekes van az út mentén, szóval figyel arra, hogy az út maga élmény legyen a számunkra, és ha végül elérjük a célunkat örülni tudjunk annak is. A Kívánsággal azt látjuk meg, amink van, látjuk a lehetőségeinket, az erőnket, megtaláljuk a mi embereinket, a mi életünkhöz valókat.

Talán mindannyian ismeritek Pygmalion szobrász történetét. Ő volt az, aki beleszeretett a teremtményébe, az általa készített szoborba, egy csodálatos nőbe. Aphroditét meghatotta ez a szerelem, és életet lehelt a szoborba, hogy valódi női – férfi valóságukban is szerethessék egymást. Pygmalion vágya, kívánsága tehát valóra vált, örök szimbólumaként annak, hogy magad teremted a világodat - önbeteljesítő módon. Amilyennek látod, vágyod, kívánod - az valóságossá válik a számodra.

Csupa csodás, merész, színes, szagos, belülről jövő Kívánságot kívánok nektek – hogy beteljesülhessen ez évben. Én, Pygmalion.

A kép Ernest Normand Pygmalion and Galatea (1886) c. műve.

Kapcsolataink ünnepi megvilágításban

2010-12-09T04:49:00.000-08:00

Az adventi időszak meghittségében évről évre lehetőségünk van egy különleges belső út bejárására, ami végső soron önmagunkhoz vezet. Ebben segítségünkre van a természet, a hagyományaink, és egy belső iránytű, ami a lélek szintjén vezet bennünket. Úgy tűnik tehát, minden együtt van ahhoz, hogy az ember megérkezhessen egy ideális belső hangolódáshoz, nyitottsághoz, befogadáshoz, hogy megélhesse azt, amit ez a spirituálisan fontos ünnep adni tud, együtt ahhoz, hogy a karácsony beteljesíthesse önmagát és a szeretet ünnepévé válhasson. A valóságban azonban nincs még egy ünnep, ami ennyi feszültséget generálna, amiben több szorongás, külső és belső konfliktus lehetősége lenne. Nyilvánvaló, hogy a készülődés izgalma, a „tökéletes ünnep” kényszere hajtja az embereket, és ami feladattá degradálódik, az teljesítményszorongást okoz. A „kell” szó, mint egy égre írt felkiáltójel kényszeríti az embert valamilyen kívülről jövő elvárásnak megfelelni, elvéve ezzel annak lehetőségét, hogy a belső iránytűnkre figyeljünk. Egy szinten tehát igaz, aki a fejében lévő (!) mintái, a külső elvárások mentén teljesíti az ünnepet, az nagy valószínűséggel örül, ha túlvan rajta, és sem figyelme, sem energiája nem marad arra, ami a lényeg.

A szeretet képessége az önszeretettel kezdődik. Ha belegondolunk a nagyon korai életszakaszunkba, amikor kisbabaként bújtunk, öleltünk, nevettünk, bíztunk, az csak egy olyan különleges konstellációban történhetett meg, ami egyszerre jelentette önmagunkat és anyánkat. Ebben az időszakban, amikor úgy éljük meg őt, mintha a meghosszabbításunk, a részünk lenne, nem is értelmezhető az a tétel, miszerint „szeretem őt”. Csak így: szeretem magamat. A szeretet tárgya és forrása is én magam vagyok, lebegve valamilyen hatalmas, biztonságos puhaságban, simogatva, betakarva, elfogadva, örökké. Ha ezt az élményt akkor jól elraktároztam magamnak, ha akkor megtanultam, hogy szerethető vagyok, akkor a későbbiekben nagy eséllyel tudom ezt továbbadni. Nyilván, ahogy íródik az életünk könyve, tanulunk egy s’ mást a szeretetről, látjuk hogyan fejezik ki a szüleink, megtanulunk finoman érzékelni különféle szeretetmegnyilvánulásokat, és rátalálunk arra a kifejezésmódra, ami számunkra a legmegfelelőbb, a leghitelesebb, legigazabb. A szeretet tehát egy alapélmény, egyfajta bizonyosság abban, hogy értékes vagyok. Hogy a világra jövetelem szükségszerű volt, és hogy dolgom van itt. Hogy a létezésemmel jobbá tehetem a világot. Ugye ismerős ez? Mintha a mi születésünk története is megíródott volna annak idején Betlehemben.

Az ünnepi készülődéssel tehát erre az időutazásra készülünk, egy régen született kisgyermek történetén keresztül megélhetjük a magunk születését. Ráláthatunk általa arra a szeretetcsomagra, amit könnyen vagy nehezen, de hordunk magunkkal az életünk során. Hangolódásképp talán érdemes körüljárni ezt a mi csomagunkat.

Először is fontos lehet ránéznünk arra, miként is fejezzük ki a szeretetünket mások felé? Mi a mi „szeretetnyelvünk”? Mi a jelentősége a szavaknak, a gesztusoknak, a másik emberre fordított időnek? Mit jelent nekem az érintés? Mikor érintettem meg valakit utoljára szeretettel, vággyal? Érzékelem-e mások szeretetét, még ha más nyelven is beszélik, mint ahogy én?
Mit gondolok, mi a feltétele annak, hogy egy másik emberrel szeretetteli kapcsolatban legyek? El tudom-e engedni az anyámmal megélt „feltétel nélküli szeretet”-nek az illúzióját? Elfogadom-e, hogy bár minden más kapcsolatom erre épül, az ezekben rejlő szeretetforrások már feltételhez kötöttek. Megélem-e az adok-kapok kölcsönösségét, vagy csak arra várok, hogy valaki árasszon el, fogadjon el engem? Mit adok én a másik embernek?
Mit tehetek meg és mit nem a szeretetem nevében?
Érzékelem-e, hogy a másik mennyit kér abból, amit adni akarok?
Látom-e a másik ember szabadságát? Egyenrangúnak látom-e őt magammal, vagy azt gondolom, hogy a szeretetem feljogosít arra, hogy fölébe kerekedjek?

Nyilván, nem könnyű ezeken a kérdéseken végigmenni, de a válaszok mögött felsejlő képek, emlékek, történetek, fájdalmak segítenek abban, hogy a szeretetkapcsolataimban rendet tegyek. Sok szálon, sokféle minőségben kapcsolódunk másokhoz, ezek egy része az itt és mostnak szól, és az idő elteltével jelentőségük halványulni látszik, míg másokkal egy életre szerződünk. A lényeg, hogy képesek legyünk felismerni, kivel, hol tartunk, kapcsolatunkban mennyi még a figyelem, az odafordulás, az elfogadás, a szeretet, és ha mindez eltűnt, és nem visszahozható, képesek legyünk elengedni a másikat. Ez bizonyos szinten a magunk iránt érzett szeretet megjelenése, hiszen ezzel együtt helyet, teret, időt adok azoknak a kapcsolatoknak, amelyekben örömöm telik, amik feltöltik a „szeretet-tankomat”, amitől megélhetem azt hogy értékes, elfogadható vagyok. Lehetővé válhat, hogy egy képzeletbeli teniszmeccsen visszaadhassam ezt az élményt a másiknak - szeretettel.
A legtöbb tehát, amit az ünnep alkalmából kívánhatunk, hogy képesek legyünk felismerni a szavak mögött, az ajándékokban, az ételekben a gesztusokban megbújó szeretetet és viszonozni tudjuk azt. Szép ünnepet Nektek - szeretettel.

Mozgás a tükörben

2010-10-28T00:00:00.000-07:00

Ezzel a bejegyzéssel egy izgalmas folyamatba csatlakozunk – sajátos nézőpontunkat adjuk egy mások által is fontosnak tartott témához, ami a sportolás és a párkapcsolat összefüggéseit hivatott körüljárni. Szinkronblogolásnak hívják a műfajt – mi is csak most ismerkedünk vele – és a lényege, hogy ugyanazt a témát különböző szemüvegen keresztül láttatják az írásra felkért blogok szerzői. Bekerültünk hát egy illusztris társaságba, döntően sportban, mozgásban, egészséges életmódban jártas bloggerek közé a magunk önismereti fókuszával.

Az identitásunknak, azaz, hogy milyennek látjuk, érezzük, gondoljuk magunkat, ahogyan a világhoz illeszkedünk, van egy fontos része, ami a testképre épül. A testkép tulajdonképpen egy belső – éppen ezért szubjektív – kép arról, milyenek is lehetünk kívülről. Belső ítélet, viszonyulás is arról, hogy mennyire vagyunk magasak vagy alacsonyak, kövérek vagy soványak, feszesek vagy punnyadtak, áramvonalasak, kecsesek, lágyak, nőiesek...Speciális hiszen két nézőpont egyesül benne – külső szemmel és közben szubjektíven, hiszen önmagunkról van szó. Minél harmonikusabban simul egymáshoz ez a két nézőpont – azaz aminek látszom, annak is érzem magam – annál reálisabb a (testi) önértékelésem, és annál nagyobb esélyem van arra, hogy változtassak ha kell és végső soron jóban legyek magammal.

Ebből a nézőpontból a sportolás, vagy bármilyen rendszeres mozgásforma egyfajta párbeszéd a test és lélek között. Mert a mozgással a test folyamatos impulzusokat küld, milyen élmény/látvány/érzés ha kinyújtom, ha felemelem, ha átugrom, ha megfeszítem – ha használom a testem. Ha gyakori és intenzív a kapcsolatom vele – jobban ismerem. Ha jobban ismerem, esélyem van megszeretni – bárhol is vagyok az aktuálisan ideálishoz képest. Ahogy erről érzékletesen olvashatunk itt is: Párkapcsolat és sport - Szinkronblog projekt. Éppen ezért nem az a kérdés, hogy van-e rajtam súlyfelesleg, milyen genetikai minta formáz, vagy hány éve szolgál engem a testem – az a kérdés, hogy beszélőviszonyba vagyunk-e egyáltalán, hogy érzem-e hol vannak a (test)határaim. Ebben a blogban ennek a felszabadító élményéről olvashatsz: A sportod, az utad, a párod.
Egyáltalán, jól esik-e végignézni a meztelen testemen, és jóérzéssel tölt-e el, ha ezt valaki olyan teszi, akivel meghitt viszonyban vagyok?

Igen, elérkeztünk ahhoz, akivel a testünkön keresztül is (!) kapcsolódunk: a Férfihez. Sok humorral, és karakteres gondolatokkal kerül ez a téma terítékre itt: Sport és pár és kapcsolat. A külsőnkkel kapcsolatos félelmek, görcsök, szorongások, mint megannyi puha párna körbevehetnek – és elszigetelhetnek bennünket egymástól. Ha nincs meg a stabil „testélményünk”, amit a rendszeres mozgásból tudunk megszerezni, akkor sokkal nagyobb hangsúlyt kap a Másik nézőpontja. Az ő visszajelzése ilyenkor még fontosabb: ugye nem nagy, ugye nem is kicsi, ugye a magasságomhoz képest, a koromhoz képest...stb, ami egy idő után jó eséllyel vihet egyfajta dinamikát a kapcsolatba. Illusztráció gyanánt itt láthatunk is különböző típusokat, működési módokat: Sport és párkapcsolat, avagy belenyúlok a saját darázsfészkembe. Nem akarom egyutassá tenni a történetet, ez fordítva ugyanígy működik. Ha egy férfi nincs rendben a testével (sem), azzal ugyanúgy szembetalálja magát a hozzátartozó nő is a párkapcsolatban. Leggyakrabban pont abban a különleges, intim helyzetben, amikor a test és lélek határai összemosódnak.

A mozgással, a saját testünk aktívan tartásával tehát ugyanazok az elvek érvényesülnek, mint minden másban a kapcsolatban – megvan a magunk fele része. A magunk teste. Mert ha az rendben van, ha azzal rendben vagyunk, az hathat a másikra. Elindíthatja, mozdíthatja, aktivitásra serkentheti. Vagy nem – de az onnantól az ő döntése. Nem hiszek abban, hogy a mi feladatunk, hogy rávegyük a társunkat a mozgásra, akár úgy, hogy megjegyzéseket teszünk a megváltozott alkatára, akár hogy célzatosan veszünk neki ilyen-olyan bérletet. A külső motivációról tudjuk, hogy sokkal rövidebb ideig tart, és kevéssé hatékony, mint a belső. (Apropó, az is milyen érdekes, hogy a motiváció szó, a latin ’movere’ – ’mozgatni’ szóból származik.) Az a nő/férfi ugyanis, akit a társa küld/tol/nyom/motivál/ valamilyen mozgásformára az tudattalanul kap egy üzenetet: nem vagyok elég jó. Nos szerencsés esetben ebből lehet valamiféle pozitív változás, de csakis akkor, hogyha ez a kezdeti feszültség a mozgás okozta jóérzéssel belső felhajtóerővé válik. Magyarul, ha kialakul egy belső motiváció. Na de mi van, ha nem? Akkor tudomásul kell venni. Ő így döntött, nem mozog, nem sportol. Helyette régi villamos makettet gyűjt, vagy online háborúzik más nemmozgókkal. Ez van, nem a mi felelősségünk. A miénk az, hogy eldöntsük, ezzel együtt kell-e nekünk. Sörpocakkal akár, mert persze kellhet úgy is. És ennek elfogadásával – letéve a párkapcsolati feszültséget - járhatunk mi magunk továbbra is a saját testi tudatosságunk megszerzéséért tornázni, futni, kosarazni, úszni. Ha nem engedjük el ugyanis társunkkal kapcsolatban a megváltoztatás kényszerét, akkor folyamatosan fölé fogunk kerekedni, mint valami magasztos, egészségmegőrző, életmeghosszabbító eszmébe öltöztetett – felettes én. Valaki, aki több, jobb, okosabb nála. Aki reguláz, szabályokat közvetít, naugyemegmondja - az egyenrangúság és az egymás iránti tisztelet rovására. Mindezt pedig szép lassan belengi a a „nem elfogadás” bűntudattal kevert nehéz levegője – és előbb utóbb valaki kilép, mielőtt megfullad.

Azt gondolom, hogy a sportolás, mozgás – és ebben benne van a hétvégi családi túrázástól, a sétáljunk inkább haza, ne buszozzunk-on át egy hétvégi táncos buliig minden – szóval az ilyen elemek megléte mutatja azt is, hogy az a kapcsolat mennyire aktív, mennyire képes „mozdulni”, mennyi energia van benne. Egy harmonikusan működő kapcsolatban egyensúlyban kell lennie az aktív, magas energiával rezgő időszakoknak, és a békés, nyugodt, meghitt pihenős szakaszoknak. Mindkét fázisra szükség van ahhoz, hogy azt érezhessük, amit megéltünk, annak van ideje a helyére kerülni, beépülni a kapcsolatba. Éppen ezért az a párkapcsolat, amelyben minden az aktivitás, a mozgás körül forog, akik számára egy punnyadós délután elvesztegetett idő, éppoly izgalmas párkapcsolati kérdéseket feszeget, mint azok viszonya akik az alacsony aktivitásszintjük okán, együtt nem mozdultak már hosszú ideje sehova. A felfokozott aktivitású, mozgásközpontú párkapcsolatban ugyanis felvetődhet a kérdés, hogy az életük mely területén élik meg az egyensúlyhoz szükséges másik pólust? Miben támogatja, és miben akadályozza a kapcsolatot az aktivitás? Mennyire könnyű vagy nehéz nekik passzívak maradni? A sportolás cél vagy eszköz a párkapcsolatban?

Nyilván benne van egy kapcsolat indulásakor sok minden a későbbi történésekből, mint a magban a későbbi növény. Ha nekünk van szemünk – még a kezdeti rózsaszín ködben is – az aktív, mozgós férfiakra, akkor jó eséllyel kötünk ki olyan mellett, akinek életformája hasonló a miénkhez. Ahogy ez itt is olvasható: Love hurts. Ezeknél a pároknál a Gary Chapman-féle öt szeretetnyelv közül az egyik, a „minőségi együtt töltött idő” jelenhet meg az együttmozgásban akár. Azzal tehát, hogy együtt síelünk, úszunk, bowlingozunk, futunk elsősorban is azt fejezzük ki, hogy szeretjük egymást. Ha tehát ez a kapcsolati aktivitás mindkét fél számára élmény, akkor így a mozgás túllép a saját értelmezési keretén és a szeretet egy csatornájává válik. Ennél szebb illusztrációt most nem is tudnék ide ennél: Mr és Mrs Bur exercise together.

Végül egy csapatba összegyűjtve a szerzőtársaim, akikkel közösen dolgoztunk ezen a szinkronblog projekten:

Sport és pár és kapcsolat - írta Szöszkeboszi
Love hurts - írta Noémi
Sport és párkapcsolat, avagy belenyúlok a saját darázsfészkembe - írta Zsuzsa
Mr és Mrs Bur exercise together - írta Kameo
Párkapcsolat és sport - Szinkronblog projekt - írta Kriszti
A sportod, az utad, a párod - írta Kriszta

És még ihletők is lettünk :) Itt olvashatóak egy Férfi (!) gondolatai a témáról.

A képet a Fortepan oldaláról kölcsönöztük. Köszönet érte.

Nő a mesetükörben

2010-09-22T01:29:00.000-07:00

Amikor bimbódzó, reményteljes kapcsolatunkat úgy jellemezzük másoknak, hogy „mesés”, azzal egy pillanat erejéig szavakba fordítunk egy a tudattalanban létező evidenciát. Azt hogy minden fontos emberi történésnek, így a párkapcsolatoknak is van lenyomata, mintázata az emberiség közös élményanyagában. Sor(s)vezetők ezek, melyeket hosszú évszázadok emberéletei, tapasztalatai formáltak, mintáztak, alakítottak. Történetek, melyek bennünk rejtve szunnyadnak, hogy segítsenek, támogassak bennünket az életünk meghatározó pillanataiban.

A népmese evolúciója, hogy ami a közösség számára nem tartalmaz fontos üzenetet, az egyszercsak elkopik, elmarad, a feledés homályába vész. Az értékes, megmaradó rész tehát nem más, mint meseköntösbe öltöztetett üzenetek, egy időtlenségbe csomagolt értékes kép nőről és férfiról, és az ő lehetőségeikről. A mese is egy tükör, amiben láthatjuk női létünk archaikus vonásait, amiből visszamosolyognak ránk a királylányok, a varázslóasszonyok, és néha a boszorkányok is.

A párválasztásunknál tehát ott bábáskodik a saját szüleink mintáján túl valami a közös emberi élményanyagból is, és mint egy különleges műszer, felhangosítja bennünk az érzékenységet, kinyitja az érzékeinket, hogy a mintánknak megfelelő társat találjuk meg.
A meseminta jelen van a kapcsolati konfliktusainkban, megoldási módokat sugall, elveszett helyzetekből vezet ki gyakran. Mivel nem a tudatos részünkre hat, gyakorta nem is tudunk racionális magyarázatot adni arra, miért vonzódunk jobban az egyik meséhez vagy történethez, vagy miért tartunk távolságot a másiktól. Mélyről jövő sejtések, sugallatok, hangulatok navigálnak bennünket velük kapcsolatban.

Nő és férfi mesebeli egymásra találásának sokszínű mintázatában így aztán gyakran átsejlik a saját történetünk is. Érdemes hát rábízni magunkat a megérzéseinkre, és figyelni, melyik mese hogyan hat ránk? Melyik az, amelyikbe legszívesebben belevarázsolnánk magunkat, hisz olyan ismerősen biztonságos, és melyik, amelyik valódi haragot, ellenállást vált ki belőlünk? Bármi is az érzés iránya, mindkettőhöz közünk van, mindkettő rólunk mesél.

A klasszikus női mesealakok tehát kitüntetett szereplői a nővé érés stációinak – gondoljunk csak a kislányok királynőket ábrázoló rajzaira, vagy a szerepjátékaira. Ha megvan a bizalom bennünk, kézen fognak, és szemükbe nézve megfogalmazhatunk néhány fontos kérdést magunkkal kapcsolatban.

Vajon Csipkerózsika száz éves passzivitásában hol látható az én várakozásom/vágyakozásom arra, hogy valaki találjon rám, és mentsen meg? Kinek, minek a tetteiért bűnhődöm álomba szenderülve? Mennyire vagyok elzárva, kiszolgáltatva annak, hogy valaki egy toronyszobában felkutasson, és életre hívjon engem? Kell-e nekem a puszta létezésnél többet tennem azért, hogy legyen egy királyfi, aki engem választ? Vajon ha felébredek, mozgok, élek, kellek-e neki?
Vajon Hamupipőke dísztelensége, szerénysége elég-e ahhoz, hogy egy férfi válasszon engem? Hol fér meg bennem a külsőségekről való lemondás és a tündérkirálynő minden ékessége? Érzem-e a saját szépségemet? Miért menekülök a férfi elől? Milyen érzés a rivalizálás más nőkkel? Szeretem egyáltalán a cipőket...?
Miért vonzanak a szörnyetegek? Miért hiszem azt, hogy elvarázsolt férfiak? Miért jó nekem megmenteni őket? Mit kapok tőlük? Mi van, ha egyszer csak rájövök, a szörnyeteg gyakran valóban az, aminek látszik? És mi van, ha mégis átváltozik?

Ott sorakoznak tehát előttünk hosszú sorokban a mesehősNŐK, és mindegyiknek van mondanivalója, mesélnivalója számunkra. Ékes vagy szegényes ruhájukkal, haragjukkal vagy mosolyukkal, szerelmükkel vagy lemondásaikkal, különleges történetükkel szeretnének hozzátenni a mi életünkhöz.

Neked mi a kedvenc meséd, az amelyik akár kisgyermekkorodban melléd szegődött? Talán itt az idő újraolvasnod. Közben engedd meg, hogy a mesevilág e hősnője leüljön melléd, és beszélgessen veled. Meghitten, bizalmasan, ismerősen. Ahogy csak Ti ketten tudtok egymással.

A fotót Bóta Dia készítette, köszönet érte.

Férfivá válni

2010-08-29T17:34:00.000-07:00

A férfivá érés csak a biológia tankönyvek szerint kezdődik a kamaszkorral. Valójában sokkal hamarabb történik mindez, még bőven azelőtt, hogy a nemiség hormonbombája ketyegni kezdene. A férfi lét élménye ugyanis a lélek szintjén fogan meg, és csírázik, a test csak követi ezeket.

A férfi minőséget a cseperedő kisfiú számára elsősorban az apa adja, érthető hát, milyen meghatározó számára az, ahogy ő hordozza ezt az élményt. Ahogy az apja, és az ő apja, és így tovább. Ezzel pedig, mintegy időtlenségbe csomagolva ott állnak láthatatlanul a fiúgyermek mögött sorban azok a férfi ősök, akiknek sorsa, szenvedései/szenvedélyei, választásai, valamint szerelmei kapcsán ő is megszülethetett. Az ő örökségük a gyermek fogantatása pillanatától jelen van. Ebből az örvénylő életfolyamból az évek során valamennyi tudatosul a kisfiú számára, hiszen a családi legendárium megőriz egy-két villanást abból, hogy kik voltak ők, a nagyapái, dédapái, szépapái és hogy éltek, hogy szerettek. Ezzel együtt, a meg nem fogalmazott, ki nem mondott, fel nem ismert történések a mélyből éppúgy átszövik a sorsát, mint azok, amelyek a fényben vannak számára.

A jelenben, az itt és most-ban a kisfiú számára leginkább az apa „érhető el” - ha szerencséje van, élnek még a nagypapái. Az „elérhető” szószerintiséget is jelent, amikor az apa fizikailag jelen van – akár hozzá lehet érni, látható, hallható, tehát megtapasztalható a fiúgyerek számára. Minta lehet bárki, aki a fiúgyermek közelében van, és hatással van rá, de az apa mindig több ennél. Az apát belül hordozza, mert általa kapta az életet, belőle született. Éppen ezért, ami tőle jön, sokkal erősebb, ősibb mint ami más meghatározó férfiaktól – akár a nevelőapa is az - érkezik.

A kisfiú számára alapvető élmény a későbbi kiteljesedéséhez, hogy férfinak érezhesse az apját. Láthassa az erejét, az önbizalmát, azt hogy képes megteremteni azokat a kereteket – egzisztencia, szabályok tekintetében - amelyben a családja biztonságosan élhet. Fontos megtapasztalnia, hogyan kezeli egyenrangú partnereként a nőt, akit társául választott. Hogyan mutatja a szeretetét, hogyan érinti, hogyan tiszteli benne a nőt. Az a kisfiú, aki egy ilyen apa mellett nő fel, annak a férfi minőség evidencia, és nem kergeti kora kamaszkorától – akár élete végéig - azt az illúziót, hogy a férfiasság az valamiféle teljesítmény függvénye, amit mérhetünk a szexualitással éppúgy, mint egyéb változataival, a pénzzel vagy a hatalommal.

De mi van akkor, ha nem ezt kapja, látja? Mi van, ha a szülei elváltak, és az apa csak olyan rövid időszakokra kapcsolódik az életéhez, ami nem segíti a kapcsolatuk mélyülését?
Amikor egy férfi és egy nő elválik, sokszor annyi keserűség kavarog bennük, hogy eltakarja a tényt,miszerint ők egy életre össze vannak kapcsolva a gyermekük által. Így a válással a nő a férfit és a férfi a nőt elengedi ugyan, de mindezzel együtt szülők maradnak. A férfi megy, az apa marad. Mindörökre. Az első lépés, a nő számára az, hogy mindezt elismerje. Hogy a gyermekének szüksége van az apára. Láthatással is lehet szabályozni – jobb lenne ha nem lenne szükség rá – hogy milyen időközönként találkozhat apa és gyermeke, de jogi formulákkal nem lehet rákényszeríteni az anyát arra – megjegyzem szerencsére -, hogy tartsa tiszteletben az apát. Pedig egy kisfiú számára különösen fontos, hogy apaként tisztelettel tudjon felnézni rá. Hogy elfogadja, a szülei nőként és férfiként váltak el egymástól, de szülőként egymás mellett állnak, hiszen a gyerek lelkében a szülő egy pár. Ha nem kell őket magában kettéhasítani, ha látja őket együtt, elfogadva egymást szülőként, lehetősége lesz arra, hogy a későbbiekben ő is egy nő mellé álljon, egy életre összekapcsolódva akár. Mert a férfinek, az apának szabad (!) a nő/anya mellett maradnia. A saját elhagyatásának élményével viszont jóval nagyobb az esélye arra, hogy ismételje a mintát.

Igen, szinte hallom, ahogy néhányan azt mondják, rendben, de mi van azokkal a férfiakkal, akik nem ilyen „tiszteltreméltóak”? Akikkel nem lehet, ilyen „szépen” összekötve lenni szülőként egy válás után? Tudom, ez nem hangzik túl kíméletesen, de ezt a férfit, aki a (fiú)gyermekük apja lett, valaha ők választották. Így valamennyire, pont 50 százalékban, ahogy a házasságnak – ugye milyen beszédes a „fele”ségek szó - ennek a feladatnak a felelőssége is az övék. A válásé is. Az anyának – a fia érdekében – azt kell erősítenie, ami a fia számára lehetővé teszi a kapcsolódást. Akár konkrét szinten, fizikailag is, akár lelki síkon is. Az a kisfiú, akinek az apjáról való tapasztalása az, hogy az rossz – hiszen azt hallja -, az könnyen elveszik férfiasságához vezető úton. Ha nem látja meg az apjában azt a jót, azt az értékeset, amiért valamikor az anyja pont őt választotta, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy a szülei kapcsolata értéktelen volt, így ő maga meg egy tévedés. Ugye fájdalmas belegondolni, hova vezethet ez?

A férfivá válás tehát egy szinten a fogantatással elindul. Hiszen kisfiút - és kislányt – nem pedig „csak” gyereket nevelünk, ilyen szinten az első pillanattól polaritással bír az életük. Egy kisfiúnak pedig szüksége van arra az erős kézre, amin keresztül a megkapja a férfi ősei energiáit, és arra a bizonyosságra, hogy ez az energia őt, mint férfit élteti.

Kedves férfi olvasó, ha eddig eljutottál, talán már érzed a hátad mögött felsorakozó férfi ősök erejét, és érzed a válladon apád érintését.
Kedves női olvasók, milyen érzés ránézni a párotok mögött álló férfi sorra? Ugye milyen erősek? Milyen tiszteletreméltóak...

Meg nem született gyerekek

2010-08-18T15:57:00.000-07:00

Vannak témák, amelyek olyan erősen vannak körbebástyázva az adott társadalom értékítéletének tégláiból, hogy nehéz elfogulatlanul, ítélkezés mentesen közelíteni hozzá. Ilyen a terhességmegszakítás is, melyhez az viszonyunkat finoman átszövi értékrendünk éppúgy, mint a személyes érintettségünk. Érdemes megfigyelni, hogyha egy témával kapcsolatban karakteres véleményünk van, akár erős érzelmeket is megmozgat bennünk, akkor azzal dolgunk van. Hiszen többnyire a köré építünk magas falat, azt védjük elszántan, amit sérülékenynek élünk meg és ami fontos és értékes nekünk. Ezzel az írással arra teszünk kísérletet, hogy átjutva ezen az (én)védőfalon, a lélek szintjén foglalkozzunk ezzel a nehéz témával.

Egy terhesség megszakítása minden esetben nagy lelki teher az anyának, még akkor is, ha ő maga – nyilván én-védésből – tudatos szinten nem is engedi meg magának az ezzel járó fájdalmat és gyötrődést. Racionális elemekből – egzisztencia, nem megfelelő társ, életkor - felépíti a történet köré azt a védőfalat, amitől – egy szinten mindenképp – élhető, és viselhető lesz az élete és a bűne. Igen a bűne, mert bár a tudat a maga eszközeivel segíteni akar, egy másik, nem tudatos szinten bűnnek éli meg mindezt. És a bűn bűnhődésért kiált. A feloldás a bűnösség alól sokszor az, hogy a pár tudattalanul feláldozza a kapcsolatot. Büntetés a bűnért cserébe. Nagyon sokszor lehet látni, hogy azoknál a pároknál, ahol terhességmegszakítás történt, valami más is megszakad - a kapcsolat maga. Mintha a gyermek elutasításával egymást is elutasították volna. A tapasztalat az, hogy ez az elakadás megtörténik akkor is, ha közöttük korábban nem merült fel a gyermekvállalás témája. Mindez ugyanis a tudatos szint történése. Ettől függetlenül azonban még működik az ősi program, ami nőt és férfit összekapcsol – az élet továbbvitelének vágya. A terhességmegszakítással erre kimondott „nem” nyomot hagy a párkapcsolaton. Elhidegülhetnek, eltávolodhatnak egymástól, de akár a valóságban is véget érhet a kapcsolatuk. Van, hogy a pár valamely tagja, betegség, baleset formájában vállalja a bűnt – tudattalanul persze – és „követné” a gyermekét.

A későbbi teherbeesés nehézségéről, és a koraszülés kockázatáról az abortuszon átesett nőknél sokszor lehet hallani – orvosi megközelítésben. Ami azt sugallja, hogy mindez elsősorban a belső nemi szervek épségével függ össze. Ha jól belegondolunk azonban, a terhességmegszakítással a testen kívül a lélek is szerez egy tapasztalatot: „én nem lehetek anya”. Így jelen időben. És ha nem sikerül mindezt időben a helyére tenni, ez egy jelen idejű mondat is marad. És ezzel vagy megakadályozza a teherbeesést, vagy ha sikerül is, kockáztatja azt, hogy valóban anyává váljék – akár egy koraszülés, vagy egy komplikáció árán is.

Hogyan lehet tehát rendet tenni a fájdalomban, a bűnben, a kétségbeesésben? Hogyan lehet úgy folytatni az életet, hogy nőként, anyaként, férfiként, apaként meg lehessen találni a feloldást?

A legfontosabb, hogy elfogadjuk, vannak dolgok, amiket nem tudunk megváltoztatni. Nem lehet visszacsinálni, nem lehet meg nem történtté tenni. A párnak vállalni kell annak súlyát, hogy amiről döntöttek, az nem egy tárgy, hanem egy másik ember, a gyermekük életének a lehetősége volt. Súlyos mondatok, tudom, de ez csupán a lélek szintjén létező bizonyosság kimondása, tudatosítása, felismerése. Ha pedig ezzel szembenéznek, megkerülhetetlenül áll velük szemben a fájdalom, a lemondás, bűntudat is. Annak a lehetősége, ami elveszett visszavonhatatlanul. A gyógyulás-feloldás egyetlen útja, ha „megengedik” maguknak ezeket az érzéseket, ha átadják magukat annak a fájdalomnak, amit a meg nem született gyerekük hoz számukra. A közös gyászban lehetőség nyílik a kapcsolat megmentésére is. Ebben az esetben ugyanis felszínen van a bűn és az áldozat, így nincs szükség arra, hogy indulatokba, vádakba, veszekedésekbe csomagolják a titkukat.
Ha képesek ezt a nehéz döntést a fájdalmával, gyötrelmével együtt megélni, és szeretettel fordulni egymás és a gyermek felé, akkor bár a kapcsolatuk a terhesség megszakításával lezárult, lehetőség van az újrakezdésre. Egy második kapcsolatra – együtt.

Ha mindez megtörténik, a gyermek a helyére kerül. Ő ugyanis, ugyanúgy mint majd a később született testvérei, része a családi rendszernek. Helye van a szülei, az apja és anyja szívében. Nem egy nyomasztó emlék, nem egy tévedés, nem egy bűn, hanem egy meg nem született kisgyerek.

Tettes és áldozat

2010-08-10T14:21:00.000-07:00

A párkapcsolatok egy részének meghatározó eleme a „tettes és áldozat” motívum. Olyan konstelláció ez, amelyben az egyik fél első látásra nagynak és erősnek tűnik, mintha hatalma lenne a másik felett, miközben ez utóbbi folyamatosan csak rosszul jár, szenved, de közben tűr mindent, amit a társa személyében a sors rámér.A tettes megítélésében a külvilág szigorú. Hiszen ő az, aki bántalmaz, akár testi akár lelki szinten, ő az aki sokszor lop, csal, hazudik a párkapcsolatban, és sokszor van, hogy rabja valamely függőségnek, az alkoholnak vagy a drognak. Mindaz, amit ő tesz, társadalmi mérce szerint morálisan, vagy akár jogi értelemben is elítélendő. És közben ott van mellette a társa, aki mellett, akivel ezt megteheti. A környezete többnyire értetlenül áll a helyzet előtt, hiszen kívülről az látszik világosan, hogy ő „jobbat érdemel”, mégis ragaszkodik a társához. Azt az elképzelést, hogy neki joga van egy olyan párkapcsolathoz, amelyben nincs megalázva, amelyben nincs szenvedés, csak a környezet vallja, de ő nem érzi igaznak, magától értetődőnek. Az ő belső bizonyossága sokszor valami ilyesmi: „nem jár nekem a boldogság, nincs jogom hozzá”.

Hogy hol tett szert ezekre az életmondatokra? Hozhatta a saját életéből, a saját személyes történetéből, de hozhatta messzebbről, a korábbi generációktól. Lehet ez egy kimondott vagy kimondatlan családi, női sorshoz való kapcsolódás kifejeződése. „Hiszen már anyám, és a nagyanyám is szenvedett, nálunk a nő sorsa ez.” Azon túl persze, hogy leegyszerűsíthetjük mintakövetésre – ezt látta, ezt teszi ő is alapon, nyissuk rá a szemünket egy másik szintre is. A gyermeki szeretet egyik megnyilvánulása a hűség. A „szenvedek, ahogy te is”-ben nem csupán a kapott minta másolása van, hanem a mögötte megbújó szeretet is. A „hozzád tartozom” sorsközössége. Úgy vagyok nő, úgy élek, ahogy te, mert szeretlek. A közös szenvedés élménye bizonyos szinten összeköt, közös platforma hoz, egységben tart – a család részévé tesz. A párkapcsolati „rosszul járás” – és ez a minősítés csak nézőpont kérdése - tehát egy belső forgatókönyv része. Meghatározza, ki az, aki mellett ezt a sorsot beteljesítheti. És kiválasztja, azt akivel ez lehetséges. Igen, ő is választ, nem a sors sodor oda valakit, aki véletlenül nem megfelelő. Egy tettes kell ahhoz a párkapcsolati mintához, amit ismer és amivel kapcsolódni tud. A választott társak, akikkel az élete során kapcsolatba kerül tulajdonképpen segítik őt abban, hogy a saját forgatókönyvét beteljesíthesse.
Paradox, de tettes és áldozat ebből a szempontból csak párban értelmezhetőek. Nincs tettes áldozat nélkül és viszont. Szükségük van egymásra.

A tettes tehát csak első ránézésre az, aki. Az ő működésének is megvannak a maga gyökérkapcsolatai. Az alkoholizmus számtalan, egyéni motívummal átszőtt fátyla mögött gyakran ott találjuk az apát. Ez az apa sokszor nincs helyén a családi konstellációban, azaz korán meghalt, kilépett a házasságból, vagy maradt, de nincs „tiszteletben tartva” a felesége által. Így nincs a helyén a gyermek számára sem. A férfihez-apához köthető tradicionális szerep is sérül, hisz nincs aki a keretet, a szabályokat adja, nincs aki mutassa az utat a férfivá válás útján. A beavatási rítusok analógiájára, az alkoholista minden pohárral mintha azt mondaná: Egészségedre, apám!
Az alkoholizmuson kívül van más út is a külvilág szemében tettessé, okozóvá válni. A hazugságban, csalásban, felelősség nem vállalásában egy ideális, gyermeki állapot, a „nem növök föl” vágya köszön vissza. A nekem szabad, a megtehetem. A fel nem vállalt felelősség pedig mintha csak gazdát keresne keringve, mérföldekről bevonzza azt, akiben egyébként is van szándék a szenvedésre. Ő lesz a megmentő, aki miután a szerepével eleve kudarcra van ítélve, tulajdonképpen áldozat lesz. Együtt vannak. Akár egy életen át.

Hol van hát az egyén szabadsága? Hogyan lehet kitörni a családi konstelláció szűkre szabott ketrecéből? Hol van a lehetőség a más-ra?

Az első lépés mindig a felismerésé. A felismerés több annál, minthogy az eszemmel tudom azt, hogy a családom történetéből mi minden következik törvényszerűen, hiszen így elég lenne a lélektan ismerete a boldogsághoz. Ha ez így lenne, akkor a pszichológusok lennének a legboldogabb emberek a világon...szinte hallom most a nevetésüket. Az ismeret önmagában nem elég. Meg kell lenni magunkban vágynak, hogy ne csak intellektuális távolságtartással, tények szintjén, hanem valóban szembenézzünk azzal, ami meghatározza a döntéseinket, választásainkat. Hagyni kell, hogy mindez megérintsen, hogy olyan közel kerüljön, amennyire csak lehet. Nem csak gondolkodni magunkról – hanem megérintődni és cselekedni is. Hellinger azt mondja, hogy szenvedni könnyebb, mint cselekedni. Mert a lélek szintjén ott a mágikus gondolat, hogy akkor szeretem a szüleimet, ha olyanná válok, mint ők. Ha kell, szenvedek is értük. És így a szenvedés egyfajta sorsszerűséggé válik, erősítve a passzivitást. A cselekvéshez erő szükséges és belátás. Elfogadni azt, hogy van, lehet saját utunk.

Talán van olyan része ennek a szálnak, ami kapcsolódik a Tiédhez is. Még az is lehet, hogy a saját szüleidre gondolva szükséged lehet erre a mondatra: Adjátok áldásotok arra, hogy önmagam lehessek.

Megfelelni

2010-07-27T16:40:00.000-07:00

A gyermek utáni vággyal együtt megfogan a majdani édesanyában a születendő gyerekkel kapcsolatos kívánságok, elvárások egész sora is. Ezek egy része szavak szintjén is megfogalmazódik, mások pedig titkos jelekké kódolva jutnak el a születendő kisgyermek lelkébe. A szülők, nagyszülők vágyaiból szőtt kép, egy ideális, a családi rendszerbe illeszkedő új jövevény képe rajzolódik meg ezáltal.

A születéssel tehát nem indítunk „fehér lap”-ot , mert a lap, amire az életünk íródik, már az első pillanattól kezdve valamilyen színű – halvány vagy erőteljes tónusokkal -, és lágy, mint egy selyempapír, vagy durva és erős, mint a csomagolópapír, sőt még az is lehet, hogy apró áttört minták is ismétlődnek rajta. Azaz kapunk valamit, ami lehetőség és korlát is egyben. Ezzel kell kezdeni valamit. A velünk kapcsolatos várakozások ugyanígy beleíródnak az életünkbe.

A szülők által közvetített elvárások – a tudatosak és tudattalanok egyaránt – olyanok, mint a hívő ember számára az isteni parancsolatok. Igazodási keret, viszonyítási pont, az origó. És ahogy az ember betartja az istene által közvetített elvárásokat,a gyermek - hasonló módon - még egészen korán belsővé teszi ezeket az eredetileg kívülről kapott elvárásokat. Előfordul az is hogy a család olyan erősen közvetíti számára ezeket, hogy már eltűnik a „mit?” és csak ő áll ott, a szülő, akinek meg kell (!) felelni. Az erős késztetés pedig kidobja az alkalmazkodás jolly jokerét: meg akarok felelni az elvárásoknak - bármik is azok. A „jó leszek”-et. Amiből egy fontos mozzanat, egy szó talán nem látszik kristálytisztán: a „neked”. Az, hogy „jó leszek, neked”. Innentől kezdve már nem azon van a hangsúly, hogy mit vár el a környezet, anya, apa, a tanárnéni, a későbbi társ. Hanem az a lényeg, hogy csak valaki más tükrében mérve lehetek értékes, értéktelen, hasznos vagy haszontalan, tehát jó, vagy rossz. A helyzetet nehezíti, hogy sokszor a külvilág egésze egyetlen homogén referenciaszeméllyé válik, és a személy mindenki számára megfelelő akar lenni, válogatás nélkül. Ami nyilván nem megy, hiszen mindenki igényeit nem elégíthetjük ki. Aki pedig folyton a külvilágot figyeli, méri magát mások helyeslései vagy rosszallásai közepette, akkor arra biztosan minimális energiája marad,hogy magára figyeljen. Ilyenkor a megfelelési vágy túlnő önmagán, öncélúvá, egyfajta kényszerré válik.
Ennek hátterében gyakran a szeretet elvesztésének a félelme húzódik meg. Az a kisgyerek, aki nem éli meg, hogy a szülője szeretete feltétel nélküli, hogy „nem elveszíthető”, akkor sem ha „rosszalkodik”, ha nem látja a saját szabadságát az elvárások, szabályok rendszerében, az könnyen elveszíti ezt a belső bizonyosságot, és válhat „szeretetnarkóssá”, aki azt hiszi, csak akkor fogadják el, ha valamilyenné válik. És a későbbiekben, a tökéletesre fejlesztett - túlélésre kalibrált - érzékelő műszerével, könnyedén leveszi mások vágyait, ki nem mondott elvárásait, és megfelel nekik. „Jó lesz”. Nekik is. Akár a maga vágyai, elvárásai rovására is.

Sok párkapcsolatban megjelenik ez a működés, és sokszor a nők oldaláról. A „jókislányságban”, az önfeladásban évszázados tradíciók köszönnek vissza, amit nem lehet félresöpörni, mi több, nem is kell. A családi tudattalanunkon túl ugyanis van egyfajta közös, női tudattalanunk is, amely összeköt minket azokkal a nőkkel, akik korábban éltek, emlékezve sorsukra, hordozva a vágyaikat, félelmeiket. Ha úgy tetszik, egy más szinten, ezekből merítve is van inspirációnk, „forgatókönyvünk”, tehát elvárásunk a saját női működésünkkel kapcsolatban.

A régi korokban azt tartották, hogy az elsőszülöttnek fiúnak kell lenni, hogy vigye tovább az apja gazdaságát, terveit, vágyait - a nevét és az életét. S bár ez manapság már kevésbé hangsúlyos, ahogy azt egy tanárom fogalmazta meg „sok elsőszülött lányban munkálkodik a vágy, hogy bebizonyítsa, ő az apja legjobb fia”. Egy ősi minta. És ez sem nem rossz, sem nem jó. Csak van, értékítélet nélkül. Mint egy adottság. Egy lehetőség.

Így vagyunk a saját színes, vízjeles, mintás születési papírunkkal is. Érdemes tehát tudatában lenni annak, hogy van, ami adott. Ha ismerjük a papírunkat, ha látjuk a benne rejlő nyilvánvaló elvárásokat, a zsinórmértéket, ha látjuk azok sorsát is, akik által létrejött, láthatjuk azt is, mennyi mindent írhatunk rá. Szabadon. A magunk örömére.

Ahogy a magad örömére megteheted azt is, hogy kényelmesen elhelyezkedsz... behunyod a szemed... és magad elé képzeled ezt a Te Papírodat, amivel az életedbe érkeztél. Nézd meg...fogd meg...érezd. Látod a színét? A tónusait? Milyen a tapintása? Milyen érzés megfogni? Milyen az illata?
Engedd, hogy kapcsolatba kerüljön Veled és Te is vele. Minden, és mindenki, aki eszedbe jut közben, valamit üzen most a papírral. Hallgasd meg őket. Talán valami fontosat mondanak.
És végül...fogj egy íróeszközt, és írd rá a neved. Így egyszerűen.

Függéseink

2010-07-01T13:09:00.000-07:00

A fogantatásunk pillanatától észleljük mindazokat az elvárásokat, kétségeket, lemondásokat, várakozásokat, bizakodásokat, mely a külvilágból - édesanyánkon átszűrve, felhangosítva, vagy lecsendesítve – érkezik hozzánk. Az ő testébe burkolva megéljük az ő érzéseit is.
Különös élmény ez, hiszen van valami, ami kívülről jön, a szimbiózis miatt mégis a sajátunknak éljük meg, miközben lépésről lépésre kialakulnak a saját testérzékleteink, a saját érzelmeink, félelmeink. Ez a párhuzamosság a fejlődéspszichológiából már ismert lépcsőfokokon keresztül az éntudat kialakulásával egy fontos pontra érkezik. A kisgyermek, aki elkezdi használni az „én” szócskát, elkezdi tágítani a saját határait, miközben láthatatlan kapukat lezár az anyja felé. Mintha azt mondaná, „már nem vagyunk egyek”.
A leválás hosszú folyamat, univerzális – dackorszak, kamaszkor - és egyedi, a saját családunkból, élettörténetünkből adódó állomásokkal, de a lényeg ugyanaz. Elfogadni azt, hogy önálló emberi lények vagyunk, annak ellenére, hogy életünk korai tapasztalása az egység. Az hogy függünk valakitől, mert egyedül életképtelenek vagyunk. A lélek – sokkal kevésbé nyilvánvaló módon, mint testi szinten – de ugyanezen az önállósodási úton halad . Attól az evidenciától, hogy „függök”, oda tart, hogy „önmagam vagyok”. Része vagyok ugyan egy rendszernek, ami a családom, látom, amit örökül hagytak rám, de látom a saját erőmet, határaimat, és a lehetőségeimet. És rendben vagyok mindezzel.

A függés-függetlenedés dilemmájának megoldatlansága – bármelyik fél is az érintett, bár gyakori az, hogy mindkettőnek dolga van ezzel, hisz megtalálták egymást - olyan, mint egy titkos, rejtett seb a párkapcsolatban. A szerelem kezdetén észrevétlen, de később bármikor begyulladhat. Akinek a függés élménye adja az élethez való biztonságot, sokszor választ olyan partnert, akivel ezt megélheti. Aki azt mondja, „nélküled semmi vagyok”, „ha elhagysz, meghalok”, „te vagy az életem értelme”. Bár ezeket a mondatokat a szerelem szüli, éppoly szürreális, mintha egy szép fehér pólyába csomagolva átadná magát a másiknak – tessék, itt vagyok, gondoskodj rólam. Az ilyen személy számára a másik olyan, mintha a kiegészítője, mintha a része lenne, kísértetiesen emlékeztetve arra az élményre, amit magzatként már megélt. Ez a totális biztonság a számára. Valakivel összekötve lenni. Az ő szorongásának legfőbb forrása az egyedüllét. Ebben a fenyegető állapotban ugyanis óhatatlanul szembe kellene néznie a saját életével, a saját gondolataival, a saját félelmeivel. És mindennek végén a független önmagává válnia. Ami számára szinte láthatatlan, így azt hiszi, nincs is. Nem látja a stációkat, nem látja az utat. Áll egy helyben, valaki kezébe kapaszkodva. S bár a kezek változnak, az ő kezének kétségbeesett szorítása nem. Éppen ezért az ő párkapcsolati működését sokszor jellemzi a félelem a partner elveszítésétől, mert az öndefiníciója szerint önmaga egy részének elveszítését jelentené.

Sokszor nehéz elengedni az első biztonságot adó kezet is, a szülőkét is. Sok párkapcsolati zavar hátterében találunk olyan történeteket, ahol a felnőtt férfi vagy nő még mindig úgy kötődik a szüleihez, ahogy kisgyermekkorában. Ahol a szülőknek megfelelni még mindig olyan erős késztetés, ami megakadályozza azt, hogy kimondja, „elindulok a saját életem felé”. Hűségből, félelemből, a függetlenség nyomasztó ismeretlenségétől vagy bármi más egyéni indíttatásból, de lélekben, vagy fizikailag is akár, a szülei mellett marad. Az ilyen személyek ha választanak is társat, tudattalanul is „rosszul”, így hamar kiderül, hogy a másik „nem alkalmas”. És megnyugodva dőlnek bele a szimbolikus anyaméhbe, mégsem kell továbblépni, mégsem kell elvágni a köldökzsinórt. Maradhatok függésben, gyermekként - biztonságban. A szingliség választása mögött is többször láthatjuk ezt a dinamikát, holott a felszínen minden a függetlenségre, önállóságra utal.

Érdemes tehát látni, hogy a függés és az önállóság egy egyenes két pontjai, az egyenes pedig egy út, amelyen ki ki tart valahol. Nyilván, vannak állomások, melyen hosszabban időzünk, lehet, kicsit le is ragadunk, van hogy oda vissza futunk, de látnunk kell, hogy a cél egy olyan felnőtt, önálló, független lét, amely minden sejtjével emlékszik a kezdeti egységre. Nem mond nemet rá, nem tartja meghaladottnak, nem legyint, nem csinál úgy, mintha nem is létezett volna. Emlékszik. És élvezi, éli azt, ahol most van. Függés nélkül – egyenrangúan kötődve a társához.

Nővé válni

2010-06-22T07:26:00.000-07:00

Amikor egy lány férfit választ magának, nővé válik és amikor egy fiú beleszeret egy nőbe, férfivá érik általa. Egymás választásával azt mondják: látom benned a nőt – látom benned a férfit. Nem a barátot, nem az apámat, anyámat, nem a megmentőmet, hanem valakit, akivel egyenrangú, felnőtt kapcsolatot tudok kialakítani.

Miért fontos ezt hangsúlyozni? Mert az első kötődési mintánk, ami a szüleinkhez köt, egyfajta alá és fölérendeltségről szólnak, ahol a szülő a nagy, a gyermek a kicsi. Ez a törvény a lélek legmélyén kódolva azt is jelenti, hogy a gyermek biztonságérzetét a szülő nagyságának élménye adja. Ilyenkor a gyermek a maga pozíciójából fel tud nézni a szüleire, azaz képes tisztelni őket. A gyermek férfivá illetve nővé éréséhez ez a keret ad kapaszkodót, ezen keresztül tanulja meg a férfi illetve női lét működését. A fiúgyermek számára az apa elfogadása azt is jelenti, hogy tudja értékén kezelni mindazt, amit a férfi minőség jelent. Szereti, magáénak érzi mindazt, ami a férfi léttel jár. A kislány számára a nőiség közvetítője az édesanyja. Az ő tiszteletével, képes tisztelni az önmagában élő nőt is. Ideális esetben, amikor egy pár mindkét tagja rendben van az azonos nemű szülőtől kapott identitással, azt is jelenti, van esélyük egy egyenrangú kapcsolat kialakítására. Előfordul viszont az is, hogy hogy a párkapcsolat a két fél kiegészítő igényeire építkezik.

Vannak nők, akik számára a társuk egy kisgyerek – néha mondják is – akit regulázni, nevelni kell, hiszen rendetlen, pontatlan, és egyedül életképtelen lenne. Meg is találják maguknak azt a társat, akik anyát keresnek, támaszt, akik elfogadják őket feltételek nélkül. Mondhatnánk, hogy mi a probléma ezzel, hisz mindkettő azt kapja, amit keres? Igen, csak éppen nem ott, ahol járna neki. Az erő, ami őket mozgatja, a saját családjukban kialakult rend hiányával magyarázható. Az alá-fölérendeltség dinamikáját viszik egy olyan kapcsolatba, amelyik működőképessége az egyenrangúságon alapul. Az ilyen kapcsolatoknak a szó párkapcsolati értelmében előbb-utóbb vége lesz. A szó szoros értelmében is elválhatnak a párok, ám van úgy, hogy csak a lélek szintjén fejeződik be a történetük. A két ember pedig, egy közös élettársi szövetségben ugyan, de két külön úton – sokszor a megjelenő harmadikon keresztül - próbálja a női és férfi részét megélni. Ezek az utak sokszor megint nem vezetnek a saját női, férfi részünk valódi működésének, gyökereinek felismeréséhez, hiszen ezek a rövid kitérők, „csalások” azt az illúziót táplálják, hogy csak a társ nem megfelelő, lám itt a Másik, vele megy. Azaz nem magamon kell dolgozni, hanem a körülményeimen, azon, hogy az legyen mellettem, aki megfelelő. Szükséges némi alázat, és tisztelet a másik felé a beismeréshez, hogy ki tudjuk mondani, az én nőiességem/férfiasságom belőlem táplálkozik , a társam tükre lehet annak, ahogy megélem magam, de nem oka.

Hogyan lehet időben rálátni a saját működésünkre? Hogyan tudjuk megérteni, elfogadni mindazt, ami számunkra a nőiséget jelenti? Hogyan tudjuk ezt a tudást a párkapcsolataink szolgálatába állítani?

Lehet, paradox, ahogy hangzik, de egy férfinak ahhoz, hogy megélje férfierejét, férfiak közé kell mennie, ahogy egy nőnek nők közé. Tévedés lenne azt gondolni, hogy egy nőnek, ahhoz hogy nőnek érezze magát, elsősorban férfiakra van szüksége, és viszont. Ha abból indulunk ki, hogy a nőiség élménye egy nőtől – az anyánktól – származik, általa szeretjük, fogadjuk el, vagy támasztunk kétséget ezzel kapcsolatban, nem tűnik mindez különösnek. Az olyan alkalmak, ahol nőkkel lehetünk együtt – barátnőkkel, női csoportokban - kapcsolatba léphetünk, emlékezhetünk, megerősödhetünk, rácsodálkozhatunk mások működésében arra, amik mi is vagyunk. Nem véletlen, hogy párkapcsolati krízisek, problémák esetén sokszor fordulunk a barátnőinkhez. Ők képviselik a jelenben számunkra a női minőséget, általuk nyerjük vissza az egyensúlyunkat, ők „tartanak bennünket” ahogy annak idején tette az anyánk. Nem elsősorban azzal, amit mondanak, vagy tesznek, hanem azzal, hogy az ő női működésüket megtapasztalva és szeretve, közelebb kerülünk a saját magunk nőiségéhez is. Ha úgy tetszik, másodlagos mintát jelentenek számunkra.
Ahogy a férfiak számára az együtt sportolás, a sörözések, a meccsnézés, a közös munka élménye adja az apától nyert férfi identitás jelenben elérhető változatát. Szükségük van arra, hogy a sporttársaik, munkatársaik, barátaik, haverjaik működésében láthassák a saját férfiasságukat, a saját férfierejüket. Az egymás közti rivalizálásban és azok feloldásában a helyére kerülhetnek az értékeik, és további impulzusokat kaphatnak a fejlődéshez, a változtatáshoz. A férfiak által tartott tükörben a férfias értékeikre vetül fény.

Jó tisztában lenni azzal nőként, hogy a férfi barátai, cimborái éppoly fontosak a férfiereje szempontjából, ahogy a nőnek a barátnők. A kapcsolat szenvedélyét, mélységét, polaritását pedig az tartja szinten, ha a nő megmarad nőnek, a férfi pedig férfinak. Egyenrangúan, egymás mellett.

Ezzel együtt nem akarnánk leegyszerűsíteni a nőiség-férfiasság megőrzésének kérdését az azonos nemű baráti kapcsolatok ápolására. Hosszú távon nyilván nem megkerülhető nőnek és férfinak sem az „alapminta” és az azzal való szembenézés. Általuk felismerhetjük azokat a dogmákat, tilalmakat, félelmeket, fájdalmakat, amik korlátozzák a kibontakozásunkat. És felnőtt nőként, férfiként fejet hajtva anyánk, apánk előtt – náluk hagyhatjuk ezeket.

Gyászban

2010-05-27T08:37:00.001-07:00

Korábban ezen a blogon is írtunk már a krízis, a gyász szakaszairól, az elválás, a veszteség feldolgozásának bennünk kódolt forgatókönyvéről. (Krízis) Ráláthattunk arra, hogy a veszteségeink feldolgozásában egy ősi minta dolgozik bennünk, ami segít elengedni, továbblépni, tovább élni. A minta, a gének, az evolúció, a Sors vagy az Isten – valójában mindegy is, de abban segít bennünket, hogy menjünk tovább a saját utunkon. Van tehát egy belső túlélési-irányjelzőnk, jelen világunkban fájdalmasan kevés kapaszkodónk van viszont ahhoz, hogy ezt a folyamatot nem csak hogy segítsük, hanem egyáltalán, hagyjuk, hogy történjen. Ahogy kirekesztődött az elmúlás természetességének ténye a mai ember életéből, úgy került takarásba minden, ami ennek feldolgozását, elfogadását szolgálja. Hogyan, mi módon segíthetünk tehát azon, aki éppen most veszített el valakit, vagy magunkon, ha mi kényszerültünk búcsúzni?

Talán hallhattuk már ezt a mondatot, „ne sírj!”. A „ne sírj”, azt üzeni, „ne érezz”. A könnyek nem csupán köztudott feszültségoldó hatásuk miatt fontosak – ez részben fiziológia tény, nem is vita kérdése. A könnyek arra a biztonságra is utalnak, hogy „vállalhatom magamat”, „érezhetek úgy, ahogy”, „önmagam lehetek”. Könnyeinkkel sebezhetővé, őszintévé válunk, egy más szinten pedig közel kerülhetünk, kapcsolódunk másokhoz. Sokszor ez is visszatartó erő – néha a vigasztaló fél szempontjából. Arra sem vagyunk „rátanulva”, milyen az ha mások megmutatják az érzéseiket, ha kitárulkoznak előttünk. Félelmetesnek tűnhet látni más a szomorúságát, a fájdalmát, a rémületét, a kétségbeesését. (Sokszor még más örömétől, hálájától, köszönetétől is zavarba jövünk, de ezt majd máskor.) Kell-e valamit tennünk, ha igen, mit? A „ne sírj” éppen ezért sokszor nem is a gyászolóról szól, hanem a vigasztaló félelmeiről. Néha azt jelenti, „ha te sírsz átélem a saját tehetetlenségemet, ne tedd ezt velem”. Sokszor azt is jelenti, ne sírj, mert én is fogok. És miért is ne? Miért olyan félelmetes ez? Miért ne lehetne feloldó hatású – mindkettőnkre (!) – a közös gyász. Nem érdemes tehát elterelni a figyelmét más témára, nem szerencsés viccelni, még a jó ízlés határain belül sem. Egyszerűen meg kell teremteni azt a légkört, amiben az ő belső történései, élményei vezetnek mindkettőnket. Ha a könnyek akkor az, ha az emlékezés mosolya, akkor az. Ha kísérjük a saját gyász útján, és nem az utat mutatjuk neki.

Az emlékezés, a régi történetek felidézése a múlt megteremtése a jelenben. Az akkor megélt élményekkel az akkori érzések is együtt tárolódtak. Ezeket elővenni, nézegetni, akár konkrétan is, olyan, mintha fájdalomcsillapítókat kapnánk az emlékezetünktől. Segíthetjük az emlékezésben a kérdéseinkkel, mintegy múltidéző zseblámpa kis körfényével visszavilágíthatunk az életére, a kapcsolatára, a szeretett személyre. Visszahozhatjuk őt a számára.

A csend fontos a gyászoló számára. Hiszen befelé figyel, befejezetlen párbeszédeket pörget az emlékezete, belső kérdéseivel próbálja elérni a távozót. Búcsúzik, mert a halál lassan válik realitássá. A csenddel hallja, megtapasztalja a saját belső élményeit, kikristályosítva a saját útjának, további életének lehetséges irányait. A csend gyógyító erejű. Egy beszélgetés során beálló csendnek is megvan a maga létjogosultsága, helye. Hagyni kell a csendeket, mert az is a beszélgetés része. Ahogy az életnek a halál. Éppen ezért vigyázni kell arra a nagyon kényes egyensúlyra, hogy mennyi társas támogatást igényel az, aki frissen elveszített valakit, és mennyi egyedüllétet. Mindkettő fontos, és ehhez jó irányjelző a kapcsolat mélysége. Lássuk azt, mennyit igényel belőlünk. Ha pedig félelmeink vannak azzal kapcsolatban, hogy mi lesz ha egyedül hagyjuk, legjobb megfogalmaznunk a számára. A féltésünket, a szeretetünket. Tudva azt, hogy az életéről mindenki maga hoz döntést, felelősséggel.

A rituálék nagyon fontosak az ember számára. Összekötik bennünket más emberekkel, korábban elhunytakkal, családtagokkal. Megteremtik a folytonosságot az időben, a kapcsolatot a spirituális belső részünkkel. Érzékenyebbé válunk mindarra, ami a ráción túl van, mintha megéreznénk azt, hogy részei vagyunk valami nagy egésznek, és hogy a személyes életünk túlmutat a sajátunkon. A rituálék olyanok, mint a könyvjelzők. Nem biztos, hogy éppen olvassuk azt a régi könyvet, de felütve ráismerünk valamire, eszünkbe jut a történet, megnyugtatóan kerek egész képünk van róla. Az elengedés, a gyászolás rituáléiban sok társadalmilag elfogadott elem van – a temetés, a gyertyagyújtás, és van néhány, ami egyedi és megismételhetetlen, mert a távozó és a vele való kapcsolatunk is az volt.

Fontos, hogy tegyük meg ezeket az elengedési rítusokat. Engedjünk a belső késztetésnek, ami könnyebbé teszi az ő távozását és a mi maradásunkat. Van, aki számára a szeretett személy tárgyainak megőrzése tartja őt az "itt és mos"-tban. Ez kezdetben teljesen természetes is, és amikor a szeretett személy belső képének halhatatlansága megteremtődik bennünk, már nem lesz szükség arra, hogy a ruháin keresztül kapcsolódjunk hozzá. Belül van már, a helyén, a szívünkben. Akkor majd előkerülhetnek a dobozok, és az „elpakolási rituálé”-val léphetünk tovább a saját utunkon. Az elengedéshez fontos elmondani mindazt, ami rá tartozik, ami vele kapcsolatos. Lehet belső monológ formájában, lehet hangosan is. Lehet a sírjánál, lehet az otthonunkban, lehet bármilyen helyen, ahol érezzük őt magunk körül. Nem a hely a fontos, hanem a pillanat meghittsége.

Vannak, akik az elvesztett személy tiszteletére tesznek valamit, ami egy szinten tovább élteti őt. Adakoznak, ültetnek egy fát, verset írnak, létrehoznak valami értékeset. Így született ez a blogbeírás. A nagybátyám tiszteletére.

Önmagunk elfogadása

2010-05-17T05:30:00.000-07:00

Az önsegítő pszichológia gyakran él ezzel a formulával: „fogadd el önmagad!”, elővételezve annak lehetőségét, hogyha ez megtörténik, akkor párt találsz, boldog leszel, lefogysz, jó munkád lesz, stb. Bár egy cseppnyi kétségem sincs afelől, hogy önmagunk elfogadása valóban alapja az egyensúlyunknak, harmóniánknak, közben értem azokat is, akik türelmetlenül, esetleg lemondóan legyintenek, hogy megint itt egy pszichológiai közhely, aminek tartalmát misztikus homály fedi. És megértem az ellenállásukat is erre mondatra, amikor szenvedéseik, szakításaik, veszteségeik, boldogtalanságaik kapcsán segítséget kérnek. Mert ez a mondat akkor kap valódi értelmet, ha a személy látja a hozzá vezető utat is. Enélkül ez erkölcsi parancs csupán, valami magasztos eszme, filozófia, de valahol a távolban. Aki bajban van, aki megoldást, segítséget vár az "itt és most"-ban, annak jó ha vannak a filozófián kívül konkrét kapaszkodói is. Jó ha látja az önelfogadáshoz vezető út bizonyos állomásait is, az abban rejlő lehetőségeket.

Képzeljük el magunkat úgy, hogy a születésünkkel elkezdődött a mi saját életünk. Egy másik szinten a születéssel hozzákapcsolódtunk egy rendszerhez, ez a mi családunk. Elkezdtük a sajátunkat, miközben folytatjuk az előttünk született családtagjainkét. Apánkét, anyánkét, a nagyszüleinkét, a dédszüleinkét. Ebből következik tehát, hogy amikor önmagunkról gondolkodunk, róluk is gondolkodunk. Amikor önmagunk elfogadásáról beszélünk az ő elfogadásukról is beszélünk. Ha beszűkítjük a figyelmünket magunkra, a saját életünkre, a saját történéseinkre és nem látjuk rendszerben, összefüggéseiben mindazt ahol tartunk, akik vagyunk, akkor a lehetőségeinket is beszűkítjük ezáltal. A „fogadd el önmagad” egy olyan céllá válik, ahová minden erőnket összeszedve el kell jutnunk, hogy boldogok legyünk végre, és nem vesszük észre, hogy hiába fordítjuk a tekintetünket felé, hiába akarjuk elérni, a cél csak nincs közelebb.

Fordítsunk tehát egy kicsit hátat ennek a versenyfutásnak – ugye milyen jó esik? – és nézzünk a másik irányba, ami egyébként a céllal szemben van, nézzünk arra, ahonnan jöttünk. Az önmagunk elfogadása ugyanis önmagunk megismerésével kezdődik. Önmagunk megismerése pedig a családunkkal kezdődik. Fontos felismernünk a saját életünk alakulása és a családunk története közötti pókháló finomságú szálakat, összefüggéseket. Rendnek kell lennie magunkban velük kapcsolatban, megérteni,elfogadni és tisztelni a sorsukat. Őket elfogadni, hogy önmagunkat is elfogadhassuk.

Sokszor lehet ezt hallani, hogy én rendben vagyok, bár a szüleim olyanok amilyenek, de én ennek ellenére (!) lettem gazdag/boldog/jó családapa/anya, stb. Ebben benne van az, hogy én, a nagy, az erős, legyőztem mindazt a hátrányt – pl. a rossz házasságukat, a szülők alkoholizálását - amit miattuk elszenvedtem, és lám, most jól vagyok. Aki ezt mondja, az egy hasítással levágja magát a gyökereiről, és nem látja azt hogy ő nem „annak ellenére” lett az aki, hanem pont azért, mert olyanok voltak a szülei. Mert pont azt adták amit, annyit amennyit. Ha ők akkor nem úgy tesznek, ő nem itt tart.
Ez a szemszög csak részben újszerű, hiszen a legtöbb vallásban megjelenik a szülők, a gyökerek tiszteletének kívánalma, és mint ilyen ad egyfajta morális igazodási keretet az élethez. Belefér ebbe az is, hogy bizonyos életszakaszokban megkérdőjelezzük, atomjaira szedjük mindezt. De az ebből a távolodásból nyert látószög is minket szolgál a későbbiek során. Nem véletlen, hogy a kamaszkorban a „ki vagyok?, merre tartok?” ilyen fontossá válik. Ösztönösen néz ilyenkor a szüleire a gyermek, ott keresi a maga válaszait is, náluk, a családjánál. És jól teszi.

Az önmagunk elfogadása tehát akkor veszi kezdetét, ha el tudjuk engedni ennek a célnak a kényszerét és megengedjük magunknak, hogy hátat fordítva ennek, visszafelé, a gyökereink felé nézzünk. Innentől kezdve pedig nem cél lesz önmagunk elfogadása, hanem egyértelműség.

Szerelemről, szeretetről

2010-03-31T04:46:00.000-07:00

Tavasszal, ahogy magunk mögött hagyjuk a hosszú, sötét téli időszak bezárt, magányos világát, ahogy lekerülnek a nagy kabátok, úgy nyit a lelkünk is a világra. Beindul valami ősi, ösztönös forgatókönyv, amivel időről-időre igent mondunk az életre, az újjászületésre. A tavasszal éppen ezért sokszor állítják analógiába a szerelmesség érzését is.

Szerelmesnek lenni, megtalálni az ideális párt magunk számára a nagy álom, ami az egész életünket is áthatja. A fiatal felnőttkor gyakorlatilag a párkapcsolatra irányul. Szerelmek, kapcsolatok egész sora mutatja, ennek megtalálása milyen központi kérdése az életünknek. Valami olyasvalamit hajtunk, hajszolunk, keresünk, amit korábban, egy szimbiotikus kapcsolatban már megéltünk – az anyánkkal. Igen, megint itt vagyunk. Megkerülhetetlenül. Olyan erős minta az, amit általa, tőle az élethez kapunk, hogy jelen van az összes fontos érzelmi kapcsolódásunkban, így a szerelmeinkben is, függetlenül attól, hogy nők vagy férfiak vagyunk. Az ő valódi és bennünk idealizált képe összekeveredve vetül rá a lelkünk kivetítőjére, és miközben jártunkban, keltünkben ismeretségeket kötünk, belenézünk mások szemébe, telefonszámot cserélünk, vagy első randira készülődünk, tudattalanul felé nézünk, mintha azt mondanánk: talán most, talán vele sikerül.

Mint az sokat elhangzott már, talán itt a blogban is, teljesen mindegy, hogy most (!) mit gondolsz az édesanyádról, mennyi benned vele kapcsolatban a fájdalom vagy a szemrehányás, mert a szerelem keresésében egy különleges időtlenségben a benned lévő kisgyermek navigál Téged, akinek szeretete megkérdőjelezhetetlen, akinek a világ közepe az anyja. A gyermek nem ítél, a gyermek szeret. Ez a kisgyerek keresi a szerelemben azt a kötést, ami ezzel az idealizált anyával tökéletesen összekapcsolja. Érdekes, mindenki számára megtapasztalható illusztráció lehet erre a regresszív állapotra, hogy a szerelmesek gyakran úgy beszélnek egymással, mint a kicsi gyerekek. Hanghordozásukkal, kedves gügyögéssel, becéző szavak használatával megteremtik egymás gyermeki része számára az időtlenség illúzióját.

A szerelem sajátos dinamikát követ, ezt a kezdeti állapotot fokozatosan átszövi a valóság, hiszen mindaz, amiről korábban írtunk, inkább a magunk vágyairól, képeiről, mintáiról beszél, mintsem a másikról. Ha úgy tetszik, a szerelem kezdetén nem látom Őt. Vágyakozom utána, anélkül, hogy valójában ismerném. A kapcsolat beteljesedésével kezdem látni olyannak, amilyen. A hibáival, a gyengeségeivel. És itt kezdődhet a szeretet. Ahogy Bert Hellinger fogalmazott, a szerelem vakká tesz, a szeretet látóvá. A szerelemben ugyanis feltételezek valamit a másikról, olyannak látom, amilyennek képzelem, és nem olyannak, amilyen valójában.

Sokan azt gondolják ilyenkor, hogyha elmúlt a lángolás, a lábremegés, a gyomorizgalom, akkor nem megfelelő a partner, mert „kiszerettek belőle”- induljon hát újra a keresés. És rendületlenül belevágnak a bennük lévő kisgyerekkel kézen fogva, hogy megtalálják az újat, a nekik megfelelőt. A keresésben olyan, mintha folyton előre szaladnának, ahelyett, hogy visszanéznének, ránéznének arra a felhajtó erőre, ami, aki mögöttük áll, a saját anyjukra. A keresés rövid idő múlva előre menekülés lesz, és a felnőtt részük sokszor megfogalmazza a kielégítetlen kisgyerek fájdalmát: a nők/ a férfiak rosszak, talán addig is eljutnak, hogy „nem kell nekem senki. Jó vagyok egyedül”.

Hellinger azt mondta, a szeretet előfeltétele a szerelemből való eszmélés. A kapcsolatnak ebben az ébredési, eszmélési folyamatában megtörténhet, hogy a partner nem felel meg úgy ahogy van. Hogy szeretnénk átalakítani, megváltoztatni, a magunk képére formálni. Ha ez megtörténik, elveszítjük őt. Ilyenkor ugyanis azt mondjuk, mindaz, amit én hoztam a családomból, az én értékrendem előbbre való a tiédnél. Ha nem fogadjuk el a társunk különbözőségét, nem ismerjük el a gyökereit, akkor egyensúlytalanságot teremtünk a kapcsolatban. A felnőtt szerelem alapja pedig ez: egyenrangúnak lenni. Ennek felismerése egységgé teszi két ember kapcsolatát.

A férfi és nő különbözéségéből fakadó feszültség energiát tesz a kapcsolatba. Ha arra törekszünk, hogy egyformák legyünk, azonos módon gondolkodjunk pont ezt a különbözőségből fakadó feszültséget veszítjük el és nem egységet kapunk, hanem egyformaságot. Éppen ezért nagyon fontos, hogy egy párkapcsolatban a férfi maradjon meg férfinak, a nő nőnek. Hogy fordítsanak energiát a köztük lévő különbségek felismerésére, elismerésére és tiszteletére is.

Sokféle módon lehet szerelemről és szeretetről beszélni egy párkapcsolat tekintetében. Egy biztos, a kezdeti fellángolás a pár szerelmi történetének első fejezete csupán, és mint ilyen nagyon erős alapot jelenthet a későbbiek során. Ha összekapcsoljuk a másik igazi lényének felismerésével, elfogadásával és tiszteletével, olyan erős kötést hozunk létre, amelyben békésen simul össze a kisgyermek vágya és a felnőtt ember szeretete, szerelme a társa felé.

Nárcisz története – mitológia és lelki működés

2010-03-19T05:58:00.000-07:00

Talán mindannyian ismerik a régi történetet Nárciszról, aki maga volt a megtestesült Szépség, és akiért minden férfi és nő rajongott. Ő azonban nem törődött senkivel, elutasította mások szerelmét – a képen éppen Echo nimfával ábrázolják. (Akinek a tragédiája, hogy Héra azzal büntette, semmit ne tudjon magától mondani, csak azt ismételni, amit mások mondanak. Ha belegondolok, ez is egy izgalmas téma lehet egy női blogban. Talán legközelebb.) Nárciszhoz visszatérve, ahogy a mítoszokban lenni szokott, megbüntette őt Aphrodité, és arra ítélte, hogy a saját tükörképe iránt gyúljon olthatatlan szerelemre. A patak tükrében csodálva magát egyre arra vágyott, hogy átölelje a saját tükörképét – és ez a vágyakozás egész életén át tartott. A mítosz szerint az istenek, hogy ne vesszen a feledés homályába a történet és tanulsága, szép virággá változtatták az ifjút, ami a nevét viselte ettől fogva.

Ahogy a mítoszban szereplő ifjú, úgy a modern korok Nárcisza is hasonlóképpen működik. Ne vigyen el bennünket, hogy a mitológia főszereplője férfi, ez a működés nincs nemhez kötve, nőknél éppúgy megjelenik, mint férfiaknál. Az ilyen személy kapcsolataiban a társ egyfajta tükörként működik – benne láthatja, szeretheti saját magát. Figyelmének, vágyának középpontjában ő maga áll, a másik ember inkább csak egyfajta út, lehetőség ahhoz, hogy önmagával foglalkozhasson. Kapcsolataiban így gyakran hiányzik a meghittség, a másik lelki történéseire való fogékonyság. Kapcsolataiban sokszor elakadást, zavart, akár annak végét is jelentheti az a tény, hogy az adok-kapok egyensúlyát nem képes működtetni, márpedig ha ez egyszer felborul, a kapcsolat egésze sérül. Hiszen a kapcsolat (legalább) két ember története, így a modern Nárcisznak a másikkal is kellene foglalkozni ahhoz, hogy működtetni lehessen. A valóságban azonban ez sokszor nem megy, hanem így vagy úgy – a forgatókönyv tulajdonképpen teljesen mindegy – de vagy továbbáll, vagy megtalálja azt a társat, aki komplementere lehet, és akár imádja, szolgálja őt. Az egyik legfélelmetesebb dolog számára az intimitás, amikor önmaga határait feloldva egy másikkal kellene bensőséges viszonyt kialakítania. Kívülről úgy tűnik, a magával való foglalatoskodás, a saját fontosságnak hangsúlyozása önbizalmat, önelégültséget jelez, holott sokszor éppen ennek ellenkezője igaz, önértékelési problémák vannak a háttérben, bár lehet, ő maga nincs tudatában ezeknek.

A pszichológia sokszor címkéz, hiszen könnyebb eligazodni az emberi működések sokféleségében, ha van rá egy értelmezési keret. Az ilyenfajta működésű embert nárcisztikus személyiségnek nevezi, de mint minden címkével, ezzel is nagyon kell vigyázni, mert túlságosan leegyszerűsíti a dolgokat. Ahhoz, hogy lássuk a működés mögött az egyéni történetet is, érdemes néhány fontos dolgot kiemelnünk. Minden gyerek életében van egy időszak, amit primer narcizmusnak nevezünk. Ez arról szól, hogy kezdetben a gyermek minden vágya, figyelme, önmagára vonatkozik, amikor világának középpontja ő maga. Aztán kitágul a kör, a gyermek tudomást vesz a saját magán kívül létező világról, a szüleiről, és ők lesznek a szeretetének tárgyai. A későbbiek során, esetleg szerelmi csalódások esetén, a személy visszatér ehhez az alapállapothoz, azaz ismét ő lesz a szeretetének középpontja.
A nárcisztikus személyiség működése a környezet számára sokszor okoz nehézséget, de ő maga is gyakran szenved, hiszen a valóság sokszor gátat szab az önmagáról felépített kép megtartásának. Az intimitáshoz való ambivalens viszonya sokszor magányossá teszi, elszigeteli. Olyan, mintha nem tanulta volna meg, hogyan kell szeretni, és csak passzívan várja, hogy őt szeressék, mindenféle viszonzás nélkül. Kapni akar, de adni nehéz. Viszonozni. Ez az ő tragédiája.

Az ilyen működésű ember gyakran nyilatkozik úgy a szüleiről, mintha nem kapott volna eleget, mintha valami több vagy jobb járt volna neki. És a másokkal való viszonyukban is ezt mintázzák. A többiek adnak, én kapok – ez így van rendjén. Pedig a felnőtt kapcsolat kialakítását egy másfajta viszonyulás kell, hogy megalapozza. A szülőnek a dolga, hogy adjon. A gyereknek, hogy elfogadjon. A szülő annyit ad, amennyit tud, és a gyerek nem követelhet, nem várhat többet. Hanem megköszöni amit kapott. És majd ad annyit a saját gyerekének, amennyit ő tud.

Talán mindannyiunkban lakik egy kicsi Nárcisz, talán néha mi is elfelejtkezünk arról, ami önmagunkon túl van, talán néha mi is úgy érezzük, hogyha többet, jobbat kaptunk volna, akkor most a kapcsolatainkban, a magánéletünkben jobban lennénk...Érdemes kikuszálni a lelkünk nárcisz-fonalait, hogy képessé váljunk az intimitásra, a valódi, felnőtt kötődésre. És hogy jó érzést okozzon látni azt, mennyit és mit kaptunk ehhez a szüleinktől.

Anima -a férfi női oldala

2010-02-13T15:29:00.000-08:00

Ahogy korábban szó volt a nő lelkében élő férfi képéről, az animusról, úgy nézzünk rá egy kicsit a férfi lelkének női képére, oldalára, az animájára. Az anima több, mint egy nő képe, amire utal az is, hogy a szó latinul azt jelenti: lélek. Az anima arra hivatott, hogy „lélekkel” töltse meg a férfi életét, és összekösse őt saját lénye mélyebb rétegeivel, végső soron a tudattalanjával. Megtestesít tehát mindent, ami ehhez kapcsolja – a megérzéseket, az irracionálisra való fogékonyságot, az érzelmeket, a természethez való vonzódást.

Az anima első hordozója az anya. Pszichológiai közhelynek számít – de ettől még igaz – hogy a férfi anyjával való kapcsolata egy életre meghatározza a választásait, az intimitásra, kötődésre való képességét vagy képtelenségét. Nagyon finom, érzékeny szál ez egy férfi életében, és vigyáznunk kell, hogy lássuk a történetüket a maguk egyediségében is, még akkor is ha felsejlik néhány ismerős motívum is.

Amikor egy kisfiú felnő, fizikai és lelki értelemben is el kell hagynia azt a biztonságos fészket, amiben felnőtt. (A biztonságos itt leginkább az ismerősséget, a kiszámíthatóságot jelenti.) Lelki értelemben is el kell szakadnia az anyjától, hogy kikerülve az anya kicsi fia szerepéből férfivá válhasson, és egy egyenrangú kötést hozhasson létre egy nővel. A lelki köldökzsinór elvágásával a férfi szabaddá válik, és az anima, mely eddig az anya képéhez kötődött, most újabb fejlődési fázisokba léphet, hogy segítse, támogassa, szolgálja a férfit. Szerencsés esetben az anya nyilván tudattalanul – partner ebben, megérti azt, hogy mi szolgálja a fia fejlődését, és engedi menni, el és feloldozva őt.

Mit is jelent ez az engedi? Nem követeli meg a kizárólagosságot, elfogadja a fia választásait még akkor is, ha kétségei vannak velük kapcsolatban. Nem "rántja vissza" a szimbiózisba, hiszen az a szoros kötés ami a kisfiával természetes volt, a felnőttel már nem az. Bátorítja abban, hogy felelősséget vállaljon, hogy lássa a maga részét is a kapcsolatai alakulásában, nem menti meg és fel, ha kell tükröt tart neki. Úgy tekint rá, mint a fiára és nem egy társra, egy bizalmasra, mert ha egy fiúgyermek nincs a helyén a családi rendszerben, az tovább nehezíti a leválást, akadályozva őt abban, hogy saját jogán legyen társa egy nőnek.

Mi történik akkor, ha ez a leválás nem történik meg? Hogyan képes párkapcsolatot létesíteni az ilyen férfi?
Nos, ha képes is ideig óráig, hosszabb távon nem tudja elkötelezni magát. Hogyan is tudná, hiszen egy másik kötés tartja erősen. Az ilyen férfiak sokszor ideologizálják a nőket, van valami magasztos kép bennük – ahogy egy gyermeknek az anyjáról -, amivel a szexuális vágy nem fér meg. De attól még létezik. Az ideák tisztasága és a vágy nyersesége ellentmondásba kerül, és sokszor a hasítás a megoldás. A vágyát ilyenkor a férfi olyan kalandokkal, viszonyokkal csillapítja, amelyekkel nem kockáztatja a lelki intimitás kialakulását és az ideák összeomlását. Ha valami mégis ilyen irányt venne, menekülésre fogja. Ha házasságot köt, ott előbb-utóbb problémát okoz, hogy nem tudott az animáján keresztül a saját érzéseihez kapcsolódva férfivá és egyenrangú partnerré válni. Előfordul, hogy az anyai dominanciát „átteszi” egy másik nőre, és annak kisfiává válik. Ezzel két tűz közé szorítva magát, mert az ismerősség megnyugtató élményébe kapaszkodva behívott magának egy olyan nőt, akinek szintén nem érdeke, hogy férfivá érjen. Aki nagyon hasonló eszközökkel, de szintén gyerekszerepben tartja.

Az anyáról való leválás tehát egy fontos fejlődési pont a férfi életében. Ehhez szembe kell néznie mindazzal, amit az anyjától kapott, és látni abban a saját férfierejét. Ha egy anya túlfélti a fiát, és a kisfiú folyton azt hallja, hogy az élet veszélyes, a világ rossz, akkor el fogja hinni, hogy az egyedüli – relatív – biztonságos helye a mamánál van. Hogy nem szabad elhagynia őt. És az élettől való szorongása, a felnövéstől való félelemmé válva akadályozza őt abban, hogy férfi lehessen. Ha egy fiúgyerek abban nő fel, hogy az anyjához senki nem érhet fel, olyan magasságokban van a számára - vigyázat, a távolság gyakran elérhetetlenséget is jelent - akkor a mércéje szerint nincs esélye hús-vér nőnek.
Ahogy Jung fogalmazott, "meg kell ölniük a sárkányt", a bennük lévő fixált anya képet, mert akadályozza őket a férfivá válásban.
A régebbi korok rituáléi, beavatásai segítették a férfiakat abban, hogy szimbolikus értelemben is kinyilatkoztassák, erősek, bátrak, készek a felnőtt életre. Hogy elengedve az anyjukat, új útra lépnek.

A férfi animája, csakúgy, mint a nők animusa, különböző fejlődési fázisokon megy keresztül. Jung szerint a négy legfontosabb fejlődési állapot egy-egy szimbolikus nőalakkal írható le. Az első anima alak: Éva. A szexualitás, a testiség, az anyaság hordozója. A következő, fejlettebb megjelenési forma Heléna. Ő a szexualitáson kívül megtestesíti mindazt, ami egy férfi számára izgalmas: a kellemes beszélgetőpartner, a barát, a társ szimbóluma. A következő megjelenési forma Szűz Mária, akinek a spiritualitása erős, viszont az Éva által képviselt hús-vér női idea nem jelenik meg benne. És végül az utolsó, a legfejlettebb szint – ahogy Jung fogalmazza – Szophia, Isten bölcsessége. Ő az, akiben összegyúrva jelenik meg mindaz, ami az életet jelenti. Szophia által tudja a férfi, hogyan kell szeretni a nőket, hogyan lehet bánni velük, és hogyan lehetnek úgy társsá, hogy megőrizzék férfi erejüket.
A férfi animájának fejlettségére a választásaiból, a kapcsolatai minőségéből, mélységéből lehet következtetni.

Ha egy nő szeret egy férfit, annak a lelkébe szeretne látni, hogy megértse, hogy minél közelebb kerülhessen hozzá. Keresi az összefüggéseket, miközben egyenként leül és szembenéz ő is mindazokkal a nőkkel, akik közvetve ugyan, de alakították a sorsát. És ránézve a saját fiára, látja a maga hatalmát, s benne a felnövekvő férfi erejét.

Animus - a lelkünkben élő férfi

2010-01-25T04:30:00.000-08:00

Mindannyiunknak van valami többé-kevésbé jól körvonalazódott elképzelése arról, hogy milyen a jó párkapcsolat, és főleg hogy milyen az ideális partner. Hozott családi mintáink, korábbi tapasztalataink, a társas környezetünk formálják, gyúrják annak a képét, akire nőiségünk minden sejtjével reagálunk. C.G. Jung írta le először, hogy a személyes tapasztalatok kiegészülnek egy un. női-férfi ősképpel, ami tartalmazza azokat a lényegi vonásokat, amilyennek – egy belső mérce szerint - egy nőnek illetve férfinak lennie kell. A nőben élő férfi képét animusnak, a férfiban élő nőét animának nevezte el. Őket a pszichikus alkalmazkodási rendszer részének tekintette, ami segít eligazodni bennünket a másik nemmel való kapcsolatban.

Az anima és az animus képe tudattalanul él bennünk, és vetül ki a másik emberre. Jung ezzel magyarázta a hirtelen fellobbanó, „megláttam és beleszerettem” élményeket, azaz azt mondta, hogy ilyen esetben egyszerűen projekcióról van szó. A bennünk élő férfi képe, az animus vetül ki a hús-vér férfire, a potenciális szerelmi partnerre. Így az a felkavaró, mindenünket elárasztó szenvedély sokkal inkább szól a magunk belvilágának férfijéről, mint a valóságos másikról. Képről beszélünk, ami egy belső szimbolikus lenyomatot jelent. Az anima és animus különböző fejlettségi szintű, és irányú, így lehet az, hogy a férfi animája idealizált, tiszta, szinte szexualitással nem is rendelkező Szűz Mária, míg másoknál az anima a boszorkány, szirén és egyéb negatív női figurák szimbolikájába csomagolva testesülhet meg. A nőknél a pozitív idealizált képek között ott a hős, a harcos, a megmentő – gondoljuk csak meg, milyen sok nő találja vonzónak a tűzoltókat, mint ennek az archetípusnak a mai megjelenését, és a negatív formában ott a bűnöző, a gyilkos, mint animus projekció. Vannak, akik egyszerűen vonzódnak a „rosszfiúk”-hoz, akik bizonyos szempontból veszélyesek, akár magára a nőre is. Ezek után, ha jól belegondolunk, a jungi anima-animus is ad egyfajta magyarázatot azokra a kapcsolatokra, amelyek léte a kívülálló számára érthetetlen, megmagyarázhatatlan.

Az animus – csakúgy mint a férfi animája – bizonyos fejlődési fázisokon megy keresztül. A kiinduló állapot a nyers fizikai erő megtestesítője, az „izomember”, aki a fejlődés során megtartva az erőt, a kezdeményezőkészséget, az értelem megtestesítőjévé válik, és akár szellemi, spirituális színezetet is kaphat. A férfi tehát, különböző módon megjelenítve, de mindenképpen az erőt szimbolizálja számunkra. Éppen azért az animus azon túl, hogy elnavigál bennünket a valóságos férfihoz, megmutatja a saját bátorságunkat, kezdeményezőkészségünket, illetve az ahhoz való viszonyunkat, segít bennünket abban, hogy megtaláljuk a saját aktivitásunkat.

A tudattalanban zajló folyamatokról a legközvetlenebb információ az álmainkon keresztül érkezik hozzánk. Az animus gyakran testet is ölt az álmainkban, akár szimbolikus, akár konkrét férfi formájában is. Szimbólumok szintjén találkozhatunk vele a hős, a lovag képében, olyan események kapcsán, ahol az erő, vagy annak igénye megjelenik. Negatív formában is megjelenhet, a zsarnok, a gonosz, vagy akár haláldémon formájában is. A lényeg, hogy az anima és animus mindig ellenkező nemű az álmodójával.
A konkrét szereplőben való megtestesülésen túl olyan események, is mesélhetnek a bennünk élő férfiről, illetve a saját magunk férfirészéhez való viszonyunkról, mint a harc, a brutalitás, a ridegség, elutasítás megjelenése az álmainkban. Az animus tehát arról is jelez, hogyan éljük meg a saját az aktivitásunkat, kezdeményezőkészségünket, erőnket, azaz azt, hogy mennyire találjuk meg a helyét a lelkünkben a férfias részünknek.

Érdemes tehát nagyobb figyelmet fordítani az álmainkra, ha kell didaktikus formában, álomnaplóval. Készíts egy füzetet az ágyad mellé, hogy amikor felébredsz, le tudd jegyezni az álmaidat. Egy idő után ezek az álmok, álomsorozatok többek lesznek számodra különleges képeknél, bizonytalan érzéseknél. Szembenézhetsz általuk az animusoddal is, találhatsz összefüggéseket a párválasztásaid és a lelki dinamikád között. Mindezt pedig annak a célnak alárendelve, hogy erős szövetséget találj a benned élő férfival, és hogy megértve a saját női működésedet olyan párkapcsolatban élj, amire igent tudsz mondani.
Aki a témában szeretne elmélyülni, ajánljuk C. G. Jung: Az ember és szimbólumai (Göncöl Kiadó, Budapest, l995.) című könyvét.

Rendben lenni

2010-01-04T14:07:00.000-08:00

Az év végi nagy lelki leltározások igénye abból az ősi bölcsességünkből származik, hogy ha valami újat akarunk kezdeni, a régit le kell zárni. Legyen szó akár munkahelyről, akár egy kapcsolatról, egy élethelyzetről, amit magunk mögött hagyunk, annak a helyére kell kerülnie a lelkünk polcain. Az év vége valahogy spirituálisan is jó hátteret ad annak, hogy rátekintve egy emlékezettel viszonylag jól felfogható időtávra – egy évre – levonjuk a szükséges konzekvenciákat, és mint egy mérlegen „megmérjük” az életünket. Nyilván, ez nem mindig vidám, hiszen fájdalmaink, szakításaink, hazugságaink, megcsalatásaink, veszteségeink is szembenéznek velünk az év végi sötétségben. De rendben van ez így, hiszen a fénybe kell kerülniük, ahhoz hogy jól láthassuk, és megérthessük őket. A lelkünk egyfajta „rendre” törekszik, ahol minden ott van, ahová való, ahol nincsenek titkok, hazugságok, elfojtások, ki nem mondott fájdalmak, ürességek. Ez egy komoly hajtóerő, hogy tisztába tegyünk dolgokat, ha más nem, egy évkezdet apropóján.

Ahogy kint úgy bent is...gyakran jelentkezik a belső rend iránti igény egy külső rendrakásban. Év végén gyakrabban dobálunk ki kacatokat, megunt tárgyakat, teszünk rendet a szekrényeinkben, a leveleink, fényképeink között. Ha „csak” válogatunk, pakolunk, minden értelmezés nélkül, már azzal is jót teszünk, hiszen átláthatóbb lesz a tárgyi környezetünk, de ha „vesszük” a lelkünk jelzését, hogy a felfokozott vágyunk a rendre, valamilyen belső összevisszaságunkra válasz, nos akkor sokkal beljebb vagyunk. Szó szerint is.

A lelkünket – ez egy női blog, úgyhogy a hasonlat is illeszkedik – képzeljük el úgy, mint egy kamrát. Minden egyes történés, esemény, ami valamilyen módon hatott ránk, az megbolygatta a kamránk rendjét is. Egy-egy krízis után talán még a lisztes zacskók is felborultak, a krumplik szétgurultak, és talán minden ragacsos a méztől, ám ha szerencsénk van, elkerültek bennünket a konyhamolyok. Ha nagy volt a felfordulás, akár polcok is szakadhattak le a helyükről. És igen, ahhoz, hogy sütni, főzni tudjunk, ha vacsoravendégeket akarunk hívni, ha uzsonnát akarunk csomagolni a gyereknek, nos akkor rendet kell tenni. Minél nagyobb a káosz, annál hosszabb idő telik el vele, de annál nagyobb szükség van rá.
Helyére kell kerülnie a szakítás fűszeresdobozának – látható helyre, hogy emlékezzek mindenre, ami szép volt és kell még, és ami fájt, és nem akarom többet. A meg nem kapott munkahelyi elismerések üres üvegeinek is kell hely – hátha kerül bele idén valami. A megtartott és megszegett ígéretek édes és keserű falatkáinak is keresni kell egy megfelelő zugot.
Mert minden, ami velünk történt az évben, a részünkké is vált. Tapasztalássá, tanulássá érett bennünk, alapanyaggá, amiből újat hozhatunk létre. És az érdekes az, hogy ugyanaz a liszt, ugyanaz a cukor, ugyanaz a fűszer, ugyanaz az edény, és mégis esély van arra, hogy az eredmény egy sokkal finomabb, ízletesebb, emészthetőbb, nekünk valóbb legyen. Valahol ugyanaz és mégis más. Jobb, akár.

Ha eddig nem volt alkalmad, időd, így az év elején, nézz szét a saját „éléskamrádban” . Mekkora, mennyire tágas, mennyire zsúfolt? Van-e benne fény, világítás? Milyen színeket látsz? Milyenek az első benyomásaid róla? Milyen érzés szétnézni benne? Rendet látsz, vagy összevisszaságot? Hogyan kezdenéd el a pakolást?
Időzz el egy kicsit itt.

Fontos rendet raknunk a lelkünk polcain.
Hogy az új év beköszöntével jól lássuk, hogy mi mindenünk van, és mi minden csoda sülhet ki belőle.

Szeretetben

2009-12-15T06:23:00.000-08:00

A téli időszak végtelennek tűnő szürkesége, sötétsége szinte kényszerít bennünket arra, hogy visszavéve a figyelmünket a külvilágról, magunkra hangolódjunk. Mintha azt üzenné a természet, látod, nincs itt kinn semmi érdekes, csak feketeség, és hideg – a fontos dolgok most benn történnek. Év vége felé, mint egy nagy mérlegen, megméretődik az elmúlt időszak, az elmúlt év, és megmérettetünk mi magunk is. Az ünnep bevilágítja lelkünk azon részét, amelyik adni képes. Érzést, élményt, gondoskodást, figyelmet, elfogadást – szeretetet.

A szeretetre való képesség mögött meghúzódik az egyik legkorábbi életélményünk, annak megélése, hogy a világ, ahová születtünk, mennyire bizalommal teli, biztonságos számunkra. Hogyan figyelnek, reagálnak arra, ha sírunk, ha fázunk, ha fáj valami. A szeretetre való képességünk azzal kezdődik, hogy mennyi törődés, odafordulás vesz körül bennünket. Ebben az időszakban szívjuk magunkba azt, hogy bízhatunk a világban, mert jót kapunk általa, tőle. A szeretet adásának képessége tehát az elfogadással kezdődik.
Érdekes lehet így ránézni magunkra. Hogy vagyunk mi ezzel, hogyan esik nekünk elfogadni bármit? Szívességet – már a szó maga is érdekes, ugye - , gesztust, törődést, figyelmet. Mennyire könnyű vagy nehéz, milyen félelmek vannak bennünk ezzel kapcsolatban? Akik nem szeretnek elfogadni, sokszor azt mondják, nem akarnak lekötelezettek lenni. Mert mi következik ezután? Egy kiegyenlítés, viszonzás – egy újabb adás. Mert ekkor lesz a mérleg egyensúlyban. Akik a lekötelezettség től tartanak, valójában adni nem szeretnének, vagyis azt, amit a kölcsönös adás-kapás spirálja jelent számukra. Folyamatosságot, egy valamilyen szinten működtetett kapcsolatot.
Az egyenrangú kapcsolatokban, amilyen a párkapcsolat is, nagyon fontos, hogy meglegyen az adok-kapok egyensúlya, különben az az energia, ami a kapcsolatba bekerül nem épít, hanem rombol. Ugyanis, ha az egyik fél többet ad a másiknak, amit az valami oknál fogva nem tud viszonozni, akkor ez utóbbi egyszercsak ki fog lépni a kapcsolatból. Hiszen nincs lehetősége kiegyenlíteni, nem képes annyit adni, így nem tudja megélni azt az egyenrangúságot, ami minden párkapcsolat alapja. Túl sokat kap és elmegy. És ilyenkor az elhagyott fél ül az élete romjain, és azt mondja: de hiszen mindenem odaadtam. Igen, valahogy így. Vagy hányszor halljuk ezt – kissé talán közhelyesen is hangzik, pedig ami mögötte van, pont ezt a dinamikát tükrözi: túl jó voltál hozzám. Azaz nem tudtam egyenrangú lenni veled.
Az adni tudás és az elfogadás egyensúlya működteti a kapcsolatokat. A jó és rossz dolgok tekintetében egyaránt. Ami azt jelenti, hogy ha a másik által kapsz valamit, ami fájdalmas, azt is add vissza. Különben azzal, hogy nem viszonozod, lekötelezetté válik. Meglesz az áldozat, és meglesz a tettes. Nehéz ez, tudom, de megvan arra is a gyógyír, hogy ne váljon két ember kapcsolata –legyen az szerelmi, vagy baráti kapcsolat – egy pingpong meccsé.

A kiegyenlítődés elve a szeretetre épül. Arra irányul, hogy egy kapcsolat minél szebb, jobb, működőképesebb legyen – mindkét fél számára. Éppen ezért, a kölcsönösség elve alapján, ha valakitől kapsz valamit – gesztus, szívesség, törődés formájában, akkor viszonozd úgy, hogy többet adsz neki vissza. Így őt újra adásra ösztönzöd. Ha pedig valakitől, aki fontos, fájdalmat, bánatot, bántást kapsz – add vissza, de egy kicsit kevesebbet, mint amit ő adott. Így egy idő után, anélkül fogy el az ebből származó fájdalom, hogy a kapcsolat egészséges dinamikája felborulna. Nincs tettes és nincs áldozat. Két ember van, akik egy szeretetkapcsolatban élnek. Kiegyenlítve, kiegyensúlyozva.

A karácsonykor sokféle módon szokás a szeretetről beszélni, gondolkodni, kicsit talán pátosszal is fűszerezni. A szeretet valójában olyan energia, ami a karácsonyon messze túlmutatva arról beszél, hogyan tudunk adni, kapni és elfogadni. Arról is beszél, hogy össze tudunk-e kapcsolódni azzal a részünkkel, aki bizalommal telve a világra jött. És nem véletlen, hogy ennek az ünnepnek a szimbóluma egy kisbaba, aki sok sok évvel ezelőtt egy jászolban született.

Ezúton szeretnénk megragadni az alkalmat arra, hogy mindenkinek szép, meghitt ünnepet, és csodákkal teli boldog új évet kívánjunk. Anna, Ditke, Timi

Gyermekre várva

2009-11-21T16:09:00.000-08:00

A női lét egyik fontos állomása az anyaság, az anyává válás. Miközben az efelé vezető úton teszi a dolgát a genetika, az evolúció, a biológia, a hormonok, szóval az „anyatermészet” maga, mellette, lelki síkon bonyolult személyes és családi történésekkel kuszálódik, formálódik a születendő édesanya sorsa. Gyermekáldásra hosszan váró párok, több-kevesebb idő után gyakran felkeresnek valamilyen szakembert, aki az okokra koncentrál. A hormonokra, a peteérésre, a ph-ra, a beágyazódásra. A testre. Ami fontos, hiszen a születendő gyermek fizikai léte az anya testében kezdődik. De a tapasztalat az, hogy minél erősebben koncentrálunk a testünkre, annál jobban beszűkít bennünket. Elviszi a figyelmünket arról, ami a testünkön túl vagyunk, a lelkünkről, aminek ugyanúgy van köze ahhoz, hogy a méhünkben gyermek fogan vagy sem.

Ha elfogadjuk a test és lélek egységét, akkor azt is elfogadjuk, hogy mindaz, ami testi szinten késlelteti, akadályozza a teherbeesést, azt lelki szinten kell rendezni. Sok szakember számára ez ma már nyilvánvaló tény, bár az erre való utalás sokszor marad a „ne görcsöljön rá, akkor majd jön a baba” közhelyénél, azaz a teherbeesés és stressz kapcsolatának viszonylatában. Valójában ennél messzebb kezdődik a történet, a stressz, a teherbeesés görcse is inkább következmény egy nő életében. Tünet, és nem ok.

Mit tegyen hát az a nő, aki babára vágyik?
Keresse a maga történetét. Hiszen az anyaság sokkal hamarabb kezdődik bennünk, mint mielőtt gyermeket vállalnánk. Az anyaságunk saját anyánkkal kezdődik. Általa élhettük meg először, milyen egy anya, mi a fontos számára, hogyan szól, hogyan szeret, mitől fél. Ő az alapminta, és teljesen mindegy, hogy jelen pillanatban mit gondolunk arról, hogy jó vagy rossz volt nekünk. Belőle vagyunk. Tőle kaptuk az életet. Tőle tudjuk, hogy az anyaság lemondás, áldozat, vagy kiteljesedés, hogy szenvedés vagy boldogság, hogy összeköt a társunkkal vagy elválaszt tőle. Igen, nagyon sokféle élmény, érzés keveredik mindabban, amit az anyánktól kapunk, és mindaddig, amíg ezekkel nem vagyunk tisztában, a sajátunkként kezeljük, dogmákká alakítva a lelkünkben. Ahol nincs rendben egy nőben a saját édesanyja – a sorsa, a választásai, a szenvedése, a haragja, a viszonyuk, stb. – ott a nőnek a saját anyaságával is kérdései, problémái, dilemmái lesznek. Akár a teherbeesés maga. Egy nő ugyanis a saját terhességével kerülhet a legközelebbi kapcsolatba a saját édesanyjával. Ez amilyen megnyugtató és meghitt, ugyanolyan fenyegető is lehet.

Érdemes lehet tehát úgy ránézni az édesanyánkra – és akár az ő édesanyjára, a mi anyai nagymamánkra is, hiszen a történet egy szála nála van – hogy lássuk, a mi anyaságunk belőlük táplálkozik. Látni azt, amit kaptunk tőlük, és látni azt is, amit szeretnénk náluk hagyni. Tisztelnünk kell a sorsukat, az életüket, a fájdalmaikat, a szenvedéseiket, de nem kell ismételnünk azokat.
A teherbeesés sokféle lelki szála közül ez egy irány. Sokfelé ágazik, sok minden más témát felhozhat, és nehéz, fájdalmas állomásokon keresztül vihet bennünket a célunk felé, ami a gyerekünk. De a kiindulási pont elvitathatatlanul az édesanyánk.

Lapozzuk hát fel – akár konkrétan is - a családi fényképalbumot, pörgetve a gyermekkorunk történéseit, mélyedjünk el a saját születésünk történetében, emlékezzünk arra az egységre, ami akkor kezdődött. Beszélgessünk vele erről, vagy ha nem megy valami miatt, legalább gondolatban. Fontos, hogy az őt megillető helyre tegyük magunkban, hiszen az élet továbbadásával a gyermekünkben őt is folytatjuk.

Szeretők

2009-11-11T14:20:00.000-08:00

A „szerető” szót ízlelgetve nagyon különleges, egymásnak ellentmondó érzéseket élhetünk meg. A szó maga a legszebb emberi érzést, a „szeretetet” foglalja magában, azt, amelyet egész életünkben keresünk, amire vágyunk, ami előre visz, ami társsá tesz, ami anyává, apává érlel bennünket, ami a szüleink, családunk felé köt, és összetart bennünket. Valaki, aki szeret, a szerető ezt is jelenti. És attól függően, hogy milyen minőségben találkozunk azzal a szereplővel, akit a szó jelöl, - vagy akár mi magunk vagyunk azok - nos, bárhol is vagyunk abban a rendszerben, ahol a szerető-szereplő életre hívódik, mindenképpen változást hoz az egész rendszer számára.

A változásnak nincs negatív előjele, mert bár a lehetőség benne van, sokszor a harmadik személy felbukkanásának krízise az, ami segít a párnak tisztába tenni olyan kérdéseket, amik a szerető-katalizátor nélkül nem lettek volna lehetségesek. Nem ritka az, hogy egy ilyen válságból egy kapcsolat akár új alapokra helyeződve, erősebbé válik. Ehhez azonban nyilván mindkét fél akarata, és egymáshoz való kötődése szükséges. Nyilván, egy párkapcsolat véget is érhet egy ilyen epizód kapcsán, de érdemes itt is tisztán, és pontosan fogalmazni: a harmadik személy felbukkanása egy kapcsolatban egyfajta tünet. Azt jelzi, hogy a férfi és nő szövetsége felborult, megsérült, valami, valaki nincs a helyén.

Paradox, de sokszor a szerető megléte tartja egyben a kapcsolatot. Ha nem jönne be a képbe, valami nem lenne tovább tartható. Ezzel együtt a szerető, mint szereplő csak akkor létezik, ha van párkapcsolat. Csak a rendszerben értelmezhető, és igen, bizarr, de ahhoz, hogy létezhessen, szüksége van a riválisára. Gyakran előfordul, hogy amikor a párkapcsolat felbomlik, és eljön a „szerető ideje”, már nincs rá szükség, és megszűnik ez a kötés is. Mintha megtette volna a kötelességét – mehet. Ha így értelmezzük, ő segítette a párt abban, hogy tisztázzák a viszonyaikat és döntsenek, változtatnak és együtt maradnak, vagy szétválnak.
Magányos, hálátlan szerep ez, mégis sok nő kerül az élete során olyan helyzetbe, hogy megérinti ennek a szele, és dönt arról választja-e, vállalja-e az ezzel járó érzelmi, morális zűrzavart, vagy sem. Ahány nő, annyiféle történet és motiváció van, és minden bizonnyal nagy tanulás egy ilyen szereplőként megélni magát. De minden ilyen és ehhez hasonló helyzetnek akkor van értelme, ha a tanulságot a maga számára megfogalmazza az ember, és a maga javára fordítja. Ahogy a rendszer másik két szereplőjének együtt és külön-külön önmagukkal van dolguk, mikor ezt a működési krízist feldolgozzák, a szeretőnek is meg kell ezt tennie. Ha figyelme benn ragad a rendszerben, ha az érzelmei, indulatai még mindig a meg nem kapott/elveszített lehetőség felé húzzák, nem lesz képes magára fókuszálni, és tanulni belőle. Ha pedig nem teszi fel – akár fájdalmas őszinteséggel – magának a „leltár-kérdéseket” hamarosan belefut egy ugyanolyan történetbe, mint ez, és a szereplőket másként hívják ugyan, de az egész forgatókönyve fájdalmasan hasonló.
Különösen fontos ez akkor, ha valaki rendre ebben a pozícióban találja magát. Aki soha nem a társ, hanem mindig a mellékutca, akinél meg-megállnak a kapcsolatuk romjaival a férfiak, majd megerősödve továbbhaladnak. Aki ad, de nem kap annyit vissza. Aki lemond, aki megalkuszik, aki beéri kevesebbel. Az ő önfeláldozásában sokszor viszontlátunk egy másik fontos rendszerszereplőt – az anyát.
A férfi ugyanis, aki félrelép, sokszor a gyengédséget, az odafordulást, a figyelem kizárólagosságát keresi – nem véletlen, hogy a szerető felbukkanásának ideje nagyon sokszor a pár gyermekének 2-3 éves korára datálható, amikor a nők figyelme egyfajta anyai figyelemmé válva a társról egy időre mindenképp, de sokszor tartósan - a gyermek felé fordul. Sok férfi fogalmazza meg ilyenkor, hogy ő már nem érzi azt, hogy fontos. A szerető kapcsolatban megjelenő szexualitás ennek az intimitásigénynek, figyelmi igénynek inkább következménye, velejárója, kifejezési módja. Aki „ágról-ágra száll”, szeretőt keres és tart, az valami olyat keres, amit az anyjától nem kapott meg. A kisfiúk keresnek. A férfiak tudomásul veszik azt, hogy annyit kaptak, amennyit az anyjuk adni tudott, de nem hajszolják ezt a hiányt a párkapcsolatukban.
És valahol itt a szerető tragédiája is. Aki szerető lesz, vállalja ezt a szerepzavart. Vállalja ezt az átvitt anya szerepet. És egy idő után, amikor a titkos, az ismeretlen szenvedélye elmúlik, és marad a szerep ezen része akkor a szerető is felismeri, hogy a férfiak nem szeretkeznek az anyjukkal.

Test és lélek

2009-10-27T05:33:00.000-07:00

A test és lélek egysége, egymásra hatása sokak számára elfogadott törvényszerűség. Sokszor azonban elvek szintjén maradunk, legfeljebb addig jutva – de legalább addig – hogy ép testben ép lélek. Éppen ezért a mozgás messze többet jelent önmagánál. Többet jelent annál, minthogy valaki karban tartja az izmait, leégeti a zsírt, és javítja a keringését, és szép és egészséges marad.
Amikor a testünket átmozgatjuk – bármilyen mozgásforma is az, sport vagy tánc, mindegy – egy speciális fókuszt hozunk létre. Magunkra. Olyan megváltozott tudatállapot ez, amelynek közepén mi vagyunk. A testi érzékletek feldolgozásával, értelmezésével a lélek számára is jön egy üzenet: élek. Talán többeknek ismerős az az érzés, hogy intenzív mozgás hatására milyen tiszta, világos gondolatok jönnek elő bennünk, kiszabadulnak olyan érzések, amelyek eddig bezárva, elbújva léteztek bennünk.
A mozgással a test mintát ad a léleknek – engedd áramolni az energiákat, gondolatok, képek, érzések formájában. A mozgás kiváló terápia, amiben mi magunk vagyunk a kliensek és a terapeuták is egyben. A testünk és lelkünk tehát olyan, mint két segítőnk, akik szorosan együttműködve adják veszik az információt, súgnak, segítenek eligazodni, alkalmazkodni, kapcsolatokat kötni...megélni a teljességet.

Mi történik akkor, amikor megbetegszünk?
A test az anyag, éppen ezért megfogható, értelmezhető, konkrét, míg a lélek definiálatlan, érzékszervekkel nem írható le. Éppen ezért a lélek üzenetei sokszor a testen keresztül érkeznek hozzánk.

Korábban úgy gondolták, hogy néhány betegség lelki eredetű, azaz a fel nem dolgozott traumák, feszültségek öltenek testet betegség formájában. A gyomorfekély, a migrén, az agyvérzés a klasszikusok, amelyet még azok is elfogadnak, akik nem kifejezetten nyitottak a hagyományos medicinán túli gondolkodásra. Mára sokak számára az is ismert, hogy minden betegség hátterében lelki történés húzódik meg.
Valahogy úgy érdemes elképzelni, hogy amikor az életünkben nem a megfelelő úton haladunk, úgy érezzük, hogy nem vagyunk a helyünkön, boldogtalanok vagyunk, elveszettnek látszik a kontroll az életünk felett, megéljük ennek a feszítését, a fájdalmát. Azaz megkaptuk az üzenetet szép, beszédes borítékban, felkavaró érzésekbe csomagolva a lelkünktől. Benne az van írva, hogy változtass. Mert nem vagy jól. Van úgy, hogy azt gondoljuk, ez a levél nem is nekünk szól, hiszen mi jól vagyunk. Vagy súlytalanítjuk, „ez most csak egy nehéz időszak, túl leszek rajta”. Ilyenkor a lelkünk, szól a társának, a testnek. Te jössz, rám nem hallgat, rázd fel. A test pedig küld egy csomagot nekünk. Egy betegséget. Ha a lélek-levél nem jött be, kapsz valamit, amivel nem tudsz nem foglalkozni, mert akár az életedbe is kerülhet. A betegség csomag egy titkos kód. Következtetni lehet belőle a lélek üzenetére.
Ha a betegséget úgy tekinted, mint valamit, amit gyógyszerekkel, kúrákkal kell elmulasztanod, akkor ideig óráig megint jobban leszel, de hamarosan újra csenget a postás, az új küldeménnyel. A tünet, a megbetegedett részünk szimbólumának értelmezése önmagában gyógyító erejű lehet. Nem lehet persze elvonatkoztatni az egyéni történetünktől, de van néhány univerzális utalás. Azért írom, hogy univerzális, mert a megfejtés kódját tudjuk, bennünk van, csak emlékeznünk kell rá.
Nézzünk néhány példát, emlékeztetőül...Itt van a bőr például. Mire jó nekünk? Miben szolgál bennünket? Hogyan köt össze a világgal és miként választ el? Milyen az, amikor nem érezzük jól magunkat a bőrünkben? És máris elindultál a kódfejtésben, hiszen te is érzed, hogy a bőr, ami a testünk határa, arról beszél nekünk, hogy milyen a kapcsolatunk a külvilággal. Vagy a ciklussal kapcsolatos zavarok, a méh, a petefészek megbetegedései gyakran beszélnek a nőiséggel kapcsolatos kérdésekről, félelmekről, dilemmákról. És így tovább, szervről szervre. Ami nagyon fontos, hogy ha a lelki történések meg tudják betegíteni a testet, akkor meg is tudja gyógyítani. A traumák feldolgozásával, a problémáink napfényre kerülésével már nincs szükség a tünetre. Egyszerűen megtette a dolgát, mehet. (Akit bővebben érdekel az egyes betegségek és a hátterében megjelenő lelki történések kapcsolata, olvassa el Rüdiger Dahlke: A lélek nyelve a betegség című könyvét.)

Kiegészítve

2009-10-19T05:00:00.000-07:00

Biztosan mindenki számára ismert a Jin Jang szimbólum. A Ji Kingben (Változások könyve) fogalmazták meg először a lényegét, amely az ellentétekről, a kiegészülésről szól, és arról, hogy a világban mindennek megvan az ellentétes minőségű párja, és normális esetben ezek egyensúlyban vannak. Egyik sem fontosabb, lényegesebb a másiknál, és csak egymással kiegészülve nyerik el a saját értelmüket, lényegüket. Ha úgy tetszik, az egyik nélkül a másik értelmezhetetlen lenne. Világos nélkül nincs sötét, hideg nélkül nincsen meleg, nappal nélkül éjszaka és így tovább. A filozófia szintjén ez nem szűkül le a női illetve férfi minőségre, hanem magában foglalja az egész rendszerünket, működésünket, világunkat. Ezzel együtt mégis kiválóan alkalmas arra, hogy a létezésnek ezt a különleges leképeződését a nőt és férfit nézzük meg általa.

Az ábra sötét része, a Jin a női minőség képlete. Olyan analógiákkal jelenik meg kart-karba öltve, mint sötétség, víz, anyag, állandóság, befelé, rugalmasság, pihenés, passzivitás, éjszaka, megbocsátás, követés. Benned hogyan tükröződnek ezek a fogalmak? Hol kapcsolódnak a Te nőiességedhez? És kedves férfi olvasó – tudom hogy van ilyen - mit jelentenek Neked ezek a szavak? Mennyiben mesélnek az életed nőiről, és mit magadról? Igen, magadról, mert ahogy az ábrában az ellenkező színű pötty, úgy Benned is megvan a női minőség. Általa érted meg a társad, így tudsz ráhangolódni, megérezni őt.

Sokfelé vihetnek – ahogy visznek engem is – a gondolatok ezzel kapcsolatban. Ha a magunk harmonikus nőiségére gondolunk, és minden másra, ami erre épülhet, a párkapcsolat, az anyaság, a kreatív önmegvalósítás, akkor a szavakba oltott szimbólumok melyik részével van dolgunk? Sokszor segítség lehet ennek eldöntésében, hogy mi az amit a másik oldallal, jelen esetben a férfiakkal kapcsolatban kritikaként fogalmazunk meg. Ez nem nehéz, ezt tesszük gyakran, amikor elemezgetjük a kapcsolatunkat, a párunkat, hiszen a másikról könnyebb beszélni. Akkor lesz ez több puszta ventillációnál, és lesz belőle tanulás, ha magunkra tudjuk fordítani mindezt, akár a Jin Jang elvét felhasználva. Ha egy nő azt fogalmazza meg a férfiakkal kapcsolatban, hogy „az a baj, hogy lusták” „a pasik önzők”, akkor az elv alapján érdekes lehet körüljárni az ő aktivitását és az önfeladását. Mert neki minden bizonnyal ezzel van dolga. A kapcsolatban – főleg, ha rendre ugyanazokat a dinamikákat hozza – nála van a lustaság/passzivitás, az önzőség párja. Nem lehet-e, hogy az ő aktív, tetterős működése vagy egy kapcsolaton belüli önfeladása hívja-e be a „megfelelő” férfiakat, akikkel az egyensúly beáll. Nem ritka az sem, hogy a meglévő, működő kapcsolatban a kölcsönösség és kiegészítés elve alapján, egy aktív nő mellett a férfi „visszavesz”. Ami a hétköznapok szintjén ellustulás, az értelmezhető visszavonulásként. A férfi átengedi a terepet. Ha egy nő a férfi minőséget képviseli a kapcsolatban, akkor egy „másik” férfinek nincs helye ott. Odébbáll, vagy más szerepet keres magának. De nem tud férfi lenni. Mert nincs is rá szükség.

Elég rémisztőnek tűnik, pedig nem az. A rendszer a megoldás erre. Az a nő, aki a férfiakra panaszkodik, az a nőiségével áll szemben. Ezzel kell foglalkoznia. Nyilván nem könnyű történet, és nyilván nem arra kell készülni hogy a „10 jótanács, avagy miként legyünk szexi, vonzó nők” tréningen elsajátítható mindez. A jó hír az, hogy még mindig jobban járunk azzal, ha magunkon belül kell átállítani, megváltoztatni, elfogadni vagy elengedni valamit, mintha azzal forgácsolnánk szét az energiáinkat, hogy a párunkat vagy a férfiakat általában akarnánk megjavítani. Semmi szükség rá, mert rendben vannak, ha mi rendben vagyunk.

Apánk lánya

2009-10-12T04:54:00.000-07:00

A másik nemmel kapcsolatos első fontos tapasztalásunk az apánk. A párválasztás és az apák összefüggése sokak számára ismert tény, de gyakran meg is marad ez általánosságban, így ahogy a mondat elején írtam, valakinek a párválasztása és valakinek az apja szintjén. A saját párválasztásaim és saját apám történetének, összefüggéseinek bogozása sokszor nehezebb, intenzívebb munkát feltételez, ezért sokszor hívogató a felszínes megoldás lehetősége, „a lányok az apjukat keresik” – klisé, és az abból született általánosítások. Ha pedig általánosítunk, akkor épp a lényeg veszik el, amitől saját a történet.
Érdemes tehát úgy olvasni ezeket a sorokat, hogy valahol menjen párhuzamosan a Te saját történeted is a fejedben. Ahol előbukkan egy kérdés, vagy dilemma, vagy kétség, ott biztosan dolgod van.

Az apánkkal kapcsolatos első tapasztalás, hogy megjelenésével kiszélesít egy szimbiotikus egységet, az anya-gyerek kapcsolatot. A várandósság kilenc hónapja után is sokáig első számú kapcsolódás fiú és lánygyermeknek egyaránt az anya személye. Az apa jelenléte a későbbiekben lazít a köteléken, és új dinamikát teremt a számunkra. Megtapasztaljuk, hogy lehet/ szabad egyszerre több embert is szeretni, kötődni hozzájuk, ettől csak gazdagabbak, erősebbek leszünk. Jó esetben, egy harmonikus szülőpár kapcsolatakor ez a tanulás egy pozitív előjelű, megerősítés a gyermek számára. Ha azonban a szülők között feszültség van, és nem oldják meg a maguk felnőtt szintjén, a gyerek kénytelen áldozatot hozni, és megoldani azt, ami nem az ő dolga. Döntéshelyzetbe kerülhet, ami azért nagyon fájdalmas, mert a gyermek lelkében a szülő egy pár. Akkor is, ha elváltak, akkor is, ha az egyik nincs jelen. Akkor is, ha a tapasztalat szintjén valóságosan azt éli meg, hogy az egyik jó, a másik rossz. De a lelkében nincs előjel közöttük, ő mindkettőből született, mindkettőhöz tartozik. Az ő zsigeri működése a „mindkettőt szeretni”. Ha ennek a valóságban nem lehet/szabad megjelenni, kifejeződni – mert apa távol van, mert elhagyta az anyát, mert rosszul bánik velük stb., - akkor ennek a képzeletbeli kislánynak a lelkében lévő egység megbomlott. Az apa elkerül a helyéről a lelkében leképeződött családi rendszerben, ami következményekkel jár a benne érlelődő nő számára is. Nem tanulja meg, milyen az, mikor egy férfi a helyén van. Nem tapasztalja meg azt a működést a szülein keresztül, ahogy férfi és nő együtt van. Ez többet jelent annál, minthogy nem látja, ahogy kifejezik a szeretetüket, gyengédségüket egymás felé. Azt jelenti, hogy nem éli meg férfi és nő egységét természetesnek. Magától értetődőnek. És így, amikor keresni kezdi a maga társát, az apja és anyja kapcsolatán szerzett tapasztalás beindíthatja a forgatókönyv ismétlését.

Nyilván, aki olvassa mindezt, felteszi magában a kérdést, hogy akkor most minden lány, nő akinek a szülei egy rossz kapcsolatban éltek, viszi a mintát, és teszi hasonlóan? A válasz erre az, hogy amíg tudatosan nem rendezi a maga lelkében a történetet, teszi helyére az apját, akkor igen, van rá esélye. Az első, és legfontosabb, amit el kell fogadnunk, hogy a szülők kapcsolata, a szülők dolga. Ha egy gyermek belép, a rend felborul. Nem haragudhat egy lány az anyja helyett az apára. Nem oldhatja meg a kettejük kapcsolatát. Ha ezt szem elől téveszti, vagy nem fogadja el, úgy a saját viszonyaiban sem tud beállni a partnerség. Nem tud egyenrangú félként kapcsolódni a társához, mert azt a dinamikát ismételni kényszerül. És nem azért történik vele ugyanaz, mint az anyjával egy rossz kapcsolat formájában, mert a férfiak mind egyformák, hanem mert a szüleihez kapcsoló szeretete ismétlésre kényszeríti.
Tudnunk kell, hogy mindez egy képlékeny, változó folyamat bennünk, és hogy a rend iránti igény nagyon erős vezérelv, éppen ezért sohasem késő foglalkozni annak az embernek a személyével, aki életre hívott bennünket. Az apánkkal. Rajta keresztül tudjuk megérteni a társunkat, és azt, hogyan tudunk nőnek lenni a férfi mellett.

Elmúlt kapcsolataink

2009-10-09T05:42:00.000-07:00

Egy nő identitásának fontos állomásait jelzik, azok a férfiak, akikkel az élete során valamikor is szoros érzelmi, és fizikai kapcsolatot tartott fenn. A szerelmeink, az elmúlt kapcsolataink története, sikerei és kudarcai mind értékes tapasztalás a számunkra. Olyan lehetőségek, amikből tanulhatunk, fejlődhetünk, többet érthetünk magunkból. Egy bizonyos szinten azért „jöttek be az életünkbe”, mert akkor és ott pontosan arra a tapasztalásra volt szükségünk, amit tőle kaphattunk meg.
Nem mond ellent ennek az a tény sem, ha nem feltétlenül volt a kapcsolat maga egy fáklyásmenet, sőt, adott időpillanatban a poklok legmélyebb bugyraiban is érezhettük magunkat. Az éréshez, a fejlődéshez hozzátartozik az, hogy megéljük az összetartozás lehetetlenségét, az elutasítás és elutasítottság fájdalmát, az elveszettség, a szakítás drámáját. Ezek az élmények, a krízisek a feloldása adja meg a saját erőnkben való bizonyosságot. Olyan ez, mint amikor valaki rettenetesen fél a sötétben, de egy kényszerű áramszünetben eltöltött magányos este után azt már tudja, hogy kibírja. Nem fogja szeretni, de szembenézett vele, és túlélte. Ez biztonságot ad, és valahol oldja is az ettől való félelmet.

Ha erősebbek, érettebbek lettünk tehát mindattól, amit egy nehéz kapcsolat adott, magunkban köszönettel tartozunk annak, aki által ez lehetővé vált. A férfinak, aki elhagyott, aki becsapott, aki a szerelmével megfojtott, vagy függővé vált tőlünk. Bizarrul hangzik, tudom. De ami rövid távon veszteségnek tűnik, az hosszú távon többnyire nyereség. És mivel hozzátett az életünkhöz, helye van, szerepe van, értéke van számunkra.Az a nő, aki utólag képes megbékülni ezekkel a férfiakkal, igent tud mondani mindarra ami történt, akkor önazonos módon tudja magát megélni az akkor és most-ban egyaránt. El tudja fogadni azt, hogy minden úgy volt jó, ahogy történt, mert attól lett az aki lett. És tudja látni a felelősségét abban, ami történt. Képessé válik arra, hogy egy következő kapcsolatban minél érettebben, minél kiegyensúlyozottabban legyen nőként jelen.Nyilván nem egyszerű ez. Főleg, ha frissen sajog egy fájdalmas szakítás sebe, akkor nehéz ezt a nézőpontot felvenni, de nem is kell még, ha nem tartunk ott. Sokszor azért is érdemes megtennünk ezt a leltárt, mert a fájdalmunk, haragunk, megbántottságunk ugyanúgy tud kötni bennünket egy múltbéli szereplőhöz, mint a szerelem érzése. Fel kell oldani ezt a kötést, helyére tenni azt a kapcsolatot, mert enélkül nem tudunk továbblépni, vagy olyan kapcsolatba megyünk megint valaki mással ugyan, ami ezt a sémát követi. Újra és újra.

Talán egy próbát megér... ha valamikor, nyugalmasan tudsz lenni egy kis időt, megidézheted ezeket a fontos férfiakat az életedből. Képzeld el, hogy egy üres szobában körben székek vannak, és ott ülnek ők. Nézz a szemükbe egyenként. Ne kapkodj, tudnak várni, és kíváncsiak arra, amit mondasz nekik. Fogalmazd meg mindegyikőjüknek külön-külön, hogy mi az, amit hozzátett az életedhez. Hogy mit köszönhetsz nekik. Akár kezdheted így is: Neked azt köszönöm, hogy... Vagy választhatsz más formulát, indítást is a belső monológra. A fontos az, hogy mindegyikőjük megkapja a mondatot, amiért jött. Hogy ezáltal oda kerülhessen az életedben, ahova való. Hogy a múltad részévé váljon.

Párra várva

2009-10-06T15:17:00.000-07:00

Sok nő élete során valamikor – hiszen sem életkorhoz, sem élethelyzethez nincs kötve - megéli ezt a várakozással teli állapotot, amikor úgy érzi, megérett egy kapcsolatra. Amikor vágyni kezd azután az intimitás után, ami csak egy párkapcsolatban adatik meg. Olyan mélyen kódolt vágy ez, ami részben a női lét ősi mintáiból, részben a saját gyökereinkből táplálkozik.

A szeretetre, elfogadásra, bizalomra való képességünk első fontos formálói a szüleink, elsősorban az anyánk. Ő az első személy, akin keresztül a világ testet ölt számunkra. Az általa szerzett tapasztalatok alapján hozzuk meg – tudattalanul – a döntést arról, hogy ez a világ milyen nekünk. Biztonságos, puha, elfogadó, ami reagál arra, amit én teszek – sírok, nevetek, kapcsolódok, keresek? Vagy közönyös, kiszámíthatatlan, vagy akár elutasító – akin keresztül nagyon hamar megtanulom, nem vagyok szerethető, nem vagyok elég jó? A tapasztalatot általánosítva az élet minden területére alkalmazzuk a korai mintát. Felnőttekre, gyerekekre, barátokra, majd később a társunkra. Az anyánkon megtapasztalt szűrőn keresztül látva magunkat keresünk valakit...Valakit, akivel újraélhetjük a korai kapcsolódást. Nem azért, mert a szó hagyományos értelmében jó nekünk – mert akár szenvedhetünk is tőle, mégis tesszük, mert: ismerős.

Ebbe a rendszerbe a felnövekvés során bekapcsolódik apánk is, és kiegészíti az anyánktól kapott képet. A kettőjük működésével még egy fontos tanulást teszünk: egy párkapcsolati alapmintát sajátítunk el. Nincs benne értékítélet, legalábbis egy gyerek szintjén soha. Egy gyerek feltétel nélkül szereti a szüleit, és ennek a szeretetnek a az egyik kifejeződése, hogy azonosul velük. Viszi tovább a mintát, hűsége jeléül – teszi ezt akkor is, ha a szavak, tettek szintjén tagadni látszik mindezt.

Mire felnövünk tehát, az életünk könyvében a betűk alatt ott olvasható – láthatatlan tintával – a titkosírással az, hogy kire várunk. És a történet hozzá, hogy miért pont őrá.
Rendben, gondolhatja bárki, aki e sorokat olvassa, de akkor most mi van? Mit kezdjek ezzel, ha meg akarom találni a nekem megfelelő férfit? Mit tegyek, ha társra vágyom, de nem találom?

Azt gondolom, a legfontosabb, hogy helyezd más keretbe a vágyad. Ne a férfit keresd. Előbb a saját történetedet értsd meg. Kezdd a titkosírással, az életed könyvében. A családi történetek kibogozásával. Mehetsz olyan messze, ahol érzed, van valami, ami fontos lehet. Nagyszülőknél, dédszülőknél is lehet olyan történés, esemény, ami meghatározó számunkra az itt és most-ban. Ismerd meg azt a szerelmet, azt a kapcsolatot, azt a két embert, aki a vágyával életre hívott Téged. Lásd őket tisztán, elfogulatlanul, mert bár az is meglehet, hogy közben a kapcsolatuk megváltozott, akár eltávolodtak, elváltak egymástól, van egy közös ügyük, aki egy életen át összekapcsolja őket, és ez Te vagy. Tették a dolgukat, legjobb tudásuk szerint. Lehet, hogy úgy érzed másképp kellett volna, még az is lehet, hogy harag van benned némely dologért. De azt is lásd, hogy tőlük, általuk lettél az aki vagy, a magad nehézségeivel, fájdalmaival, terheivel együtt is, egyedi és megismételhetetlen. Lásd úgy őket, hogy mit kaptál tőluk, mit tanultál tőlük, mit tettek hozzá az életedhez – a legfontosabb dolgon kívül, ami az életed maga.

A legfontosabb, hogy elfogadd, mindaz, amit hoztál tőlük, általuk az bizonyos fokig determinál, de megvan a szabadságod abban, hogy a megértéssel megtaláld a neked való megoldást, a saját utat. Ha ismered a titkosírás kódjait, neked már nem titok lesz, hanem valóság. Írhatod az életed vele.

A nő, aki társat keres, elsősorban önmagát keresi. A nő, aki képes arra, hogy önmagát megtalálja, az fogja megtalálni a társát. Nem egy kapcsolatot, nem egy viszonyt, nem egy kalandot, hanem a Férfit.

A magunk része

2009-10-03T05:37:00.000-07:00

Ki a felelős a megromlott kapcsolatért? Ki a felelős a kihűlt ágyért, az unalomért, a veszekedésekért, a szétforgácsolódott álmokért, az elhagyatottságért, az elhagyásért? A valóságban sokszor könnyű rámutatni az egyikre, ő hazudott, ő vitte más ágyába a vágyait, ő nem tartotta be az ígéreteit. Van tettes és van áldozat. Minél nagyobb a gaztett, és minél jobban megfogható cselekvésben – hűtlenség például - , annál jobban polarizálható a két szereplő a jó és rossz tengelyén. Vagyis a hétköznapokban ez is könnyen fekete-fehér kérdéssé válik.

Ez bizonyos szempontból nyilván bonyolultabb és egy más szempontból egyszerűbb is ennél. Bonyolulttá a saját történet egyedisége teszi, a történések sok szála, ideje, és módja. De ami elvek szintjén végtelenül leegyszerűsíti, és irányadóvá is válhat ezáltal, hogy mindketten felelősek. Nőnek és férfinek egyenlő felelőssége van abban, ahol a kapcsolatuk tart. Mindenkinek megvan a maga 50%-a. A maga dolga.

Van a klasszikus mese, a „Szépség és a Szörny”. A lényege az, hogy a Nő meg tudja látni a csúf, mogorva külső alatt is a Férfit, és a szerelmével/szeretetével megváltoztatja – szörnyetegből királyfi lesz. Ősi kód ez egy mesébe fordítva. Számtalan esetben hallhatjuk, hogy „hozzámentem, mert abban bíztam, hogy megváltozik”. És elindul a forgatókönyv, a megmentésé, a megváltoztatásé – az átnevelésé. Bizony, rosszul hangzik. Mert ezzel már felborul az a rend, ami egy párkapcsolatban alap – az egyenrangúság. A felelősségvállalás a kapcsolat ránk eső ötven százalékáért. A Nő, aki ezzel a kóddal van a kapcsolatában azt éli meg, hogy neki rá kell vennie a társát arra, hogy változtasson. A férfinek meg kell tennie néhány dolgot, és máris kész a királyfi. Addig meg a nő elbíbelődget a szörnyetegével. Akár egy életen át. Mi is történik ilyenkor? A nő a férfit akarja megváltoztatni. És nem megy, nyilván. A nő nem a saját részével foglalkozik, hanem azzal, ami a másikra tartozik.

Egy kapcsolatot úgy érdemes elképzelni, mintha lenne a két személy, akik össze vannak fűzve – mondjuk a csuklójukon átkötött fonállal, és állnak egymástól néhány méterre – ez elég képszerű? Bárhol (!) történik beavatkozás ebbe a rendszerbe – a fonál közepén, a férfi csuklóján, a nő csuklóján, ha a bármelyikük is megmozdul – szóval akárhol lesz beavatkozás, a rendszer egészére hat. És ez a lényeg. A nőnek és a férfinek a kapcsolatfonál végén csak a saját működésére van befolyása. Léphet a nő a férfi felé, és viszont, távolodhat a férfi, vagy feszítheti a fonalat, a nő érezni fogja a szorítást, és válaszol rá. De a másik megváltoztatására tett kísérlet a saját működésünk megváltoztatása nélkül olyan, mintha a fonállal a csuklónkon, mozdultalanul azt kiabálnánk a társunknak: menj arrébb, guggolj le, gyere közelebb. Nem tehetem meg, ha tisztelem őt, ha egyenrangúnak tekintem. Ha megteszem - a legnagyobb jószándékkal akár – fölé kerekedek, és nem a társa leszek, hanem valaki, aki több, okosabb, erősebb, nagyobb nála, aki megmondhatja mit csináljon.

A legfontosabb, hogy ne a másikat akarjuk megváltoztatni. Hanem a kapcsolat működését. Azt, ahogy mi vagyunk együtt a kapcsolatban. Tegyük ezt úgy, hogy elfogadjuk, nekünk magunknak a saját részünkre van csak befolyásunk. De ne felejtsük el, hogy arra van. Egy konfliktushelyzetben, probléma esetén ne ragadjunk le ott, hogy ő mit, hogyan tett vagy nem tett, hanem lépjünk egyet tovább azzal, hogy „én hogy járultam hozzá ahhoz, ahol tartunk”? Mert ha kísérletet teszek rá, hogy megfejtsem, ha szembe ülök a tükrömmel (...) és megfogalmazom ezt, bármilyen fájdalmas felismerésekhez is vezet, a kezembe adja a megoldást is. Az erőmet a saját kapcsolatomban.

Egy kapcsolat működését természetes módon sajátos dinamika jellemzi, közeledésekkel, távolodásokkal. Ez a polaritás adja meg az egyes fázisok értékét, ez viszi előre a kapcsolatot. Minden válság, ami a kapcsolatban adódik, lehetőség is egyben, hogy jobb, egészebb, egyensúlyosabb, és boldogabb legyen a két ember együtt és külön külön is. A válságok megoldásának pedig az az alapja, hogy elfogadjuk a saját felelősségünket, jóért, rosszért egyaránt. És merjünk változni, változtatni – hogy a másik is változtathasson, változzon.

A szakítás, az elválás krízise

2009-09-26T12:34:00.000-07:00

A kérdés egyszerű, de talán a „hogy vagy” formája a megszokottabb számunkra. A külvilág felé általában reflexből van válaszunk erre: „jól”, a „megvagyok”,” voltam már jobban is”, vagy esetleg „pocsékul”. Amivel éppen érzékeltetjük, hogy mindaz, ami belül történik, milyen előjellel értelmezhető. És gyakran előfordul, hogy a környezetünknek ez elég is. A kérdésre adott válasz a mélységétől függően meghúz egy finom határt, és üzen: „Ennyit mutatok most magamból.” Ha önmagunknak tesszük fel ezt a kérdést, abban a meghittségben, ahogy csak önmagával tud együtt lenni az ember, a „hogy is vagyok” kérdésére számtalan, az ember egyedi és megismételhetetlen létéből fakadó válasz születhet. Ezek megfogalmazása és kibontása magányos út, melyen haladva a válaszok belül születnek meg. A támogatás lehetősége benne van a környezetünkben, a családunkban, a barátainkban, a hitünkben, értékrendünkben. Van úgy, hogy igényt tartunk rá, van úgy hogy nem. De ezt csak mi dönthetjük el, mert mi tudjuk – valahol legbelül – hogy mi a legjobb nekünk.
Az a váltás, amelyre valakit akár a környezet kényszerít, vagy maga választ, belül nagyon sok kérdést vethet fel.
Amit mi tudunk adni Neked, aki ezeket a sorokat olvassod, hogy melléd szegődünk a válaszkeresésben. Hogy miért? Mert végiggondolva mindezt, ez bárki története lehet, akár e sorok írójáé is.
Ahhoz, hogy válaszokat és nekünk való válaszokat találjunk, fontos tisztában lenni azzal, hogy mi az, ami egy veszteséges helyzet megélésében az emberi lélek általános törvényszerűségei mentén történik, és mi az, amitől az enyém. Szükségünk van – és nevezhetjük nevén - krízisfolyamatnak az ismeretére, részben azért, hogy megértsük, ami volt, részben azért hogy kiszámíthatóvá váljon számunkra ami ezután következik. Olyan ez, mint a titkosírás megfejtéséhez a sablon. Segít az értelmetlen jeleket, információkat, reakciókat dekódolni. Segít rendet rakni, hogy aztán a belső rend, külső renddé válhasson.

A krízis szakaszai

Mi is az a krízis?
Minden olyan változás, amelyet alapvetően negatívan élünk meg, méghozzá azért, mert mindaz, ami állandónak, stabilnak tűnt, az egyszerre más megvilágításba kerülve nem adja már meg azokat a biztonságos kapaszkodókat, keretet, amire a szükségünk van. Ezek azok a helyzetek, amit magunknak így szoktunk megfogalmazni: „kicsúszott a talaj a lábam alól”; „megváltozott a világ”; „nem látom az alagút végét” stb. Ebből fakadóan krízishelyzetként definiálható egy válás, egy szakítás, valakinek az elvesztése, halála, de reagálhatunk így bármely más, minket érintő veszteségre – munkahely megszűnése, kényszerű lakóhelyváltás. Ezek a történések különbözőek, de van egy közös, központi magjuk: a biztonságérzet megrendülése. A régi keretek leomlóban vannak, az újak csak halványan, vagy egyáltalán nem is látszanak. Minden ilyen helyzetben, teljesen természetes módon beindul egyfajta érzelmi hullámvasút. Ennek minden fázisát valami ősi algoritmus szerint, ugyanabban a sorrendben és főbb jellegzetességek mentén éljük meg, legyen szó bármely veszteségről. Ezek a szakaszok – ha mégoly nehezek is – fontosak, mert a krízis által generált feszültség, feloldásért kiált. A lelki egyensúlyunk megőrzése érdekében, ezt ösztönösen, finoman hangolva, pontos „terv” szerint tesszük. Nem spórolható meg egyik szakasz sem, nem ugorható át, mert egyik a másikra épül. A szakaszokban való „elidőzés” mindamellett már függ attól, hogy az adott személy milyen egyéni sajátosságokkal bír. Milyen előzetes tapasztalatai voltak, általában hogyan működik, mennyire tudatos. Minél jobb a „tükre” önmaga felé, annál gyorsabb és gördülékenyebb a veszteség feldolgozása.

Talán Téged is ért már hasonló veszteség, talán éppen most mész át egy ilyen nehéz időszakon. A szakaszok jellegzetességének olvasásakor érdemes elidőzni kicsit, hiszen a leírást A Te gondolataid és válaszaid teszik élővé, melyek az olvasás közben születnek. Gondolataid felmerülhetnek kérdés, vagy felismerések, vagy akár képek formájában is. Figyelj rájuk, mert minden bizonnyal, nem véletlenül „hívódnak” elő. Fontos látnod azt is, hogy hol tartasz most. Mert akkor ahhoz is kapsz segítséget, hogy mit tegyél.

Szakaszok

Tagadás
Amikor nyilvánvalóvá válik számunkra az elkerülhetetlen - valakit az elvesztünk; partnerünk bejelenti, hogy válni akar; váratlanul nyugdíjaznak, vagy a cég felmond nekünk – szinte automatikusan fogalmazódik meg bennünk: „Ez nem lehet igaz”. A tagadás fázisában a tények oly sokkolóak, hogy azt a megoldást választjuk, akár csak néhány átfutó pillanat erejéig is, hogy egyszerűen kirekesztjük a valóságunkból a történést. Tesszük mindezt önvédelemből, mert a helyzet súlya olyan pszichés alkalmazkodást igényel, amire az első pillanatokban még nem vagyunk készen. Legtöbb esetben ezen viszonylag gyorsan túljutunk, hiszen a realitás, a következő szakasz felé tol bennünket, viszont ritkán előfordul az is, hogy a személy megreked ezen a ponton, és képtelen továbblépni. Szélsőséges esetben például jelen időben beszél elvesztett személyekről, vagy az ismerősöknek az mondja, a férje csak elutazott néhány napra, munkaügyben.
Jellemző módon, olyan erős ennek a fázisnak az érzelmi energiája, hogy annak pillanatnak a képe, amikor a személy valamilyen formában értesül az őt érő változásról, nagyon intenzív és kidolgozott módon vésődik be az ember emlékezetébe. Hosszú évek múlva is precízen, pontosan tudjuk előhívni az a pillanatot, amikor nyilvánvaló lett számunkra, hogy az életünk ettől a ponttól kezdve megváltozott.

Harag
A feszültség, amelyet az előző fázisban „szőnyeg alá söpörtünk” volna, most új utat keres. Valakit, vagy valamit, aki felelős, aki tehet erről, akinek az arcába vághatjuk azt, hogy fáj. Haragszunk, mert mást szeret, mert elvette tőlünk, ami a miénk volt, vagy mert azt mondta, hogy nincs szükség a munkánkra. A harag tárgya nem mindig egy ember, hiszen haragudhatok a családomra, a barátaimra, kik nem nyitották fel a szemem időben, az utastársaimra, a világon bárkire. Sőt, haragudhatok magamra is, hiszen „hogy lehettem ilyen ostoba”. Beazonosítani onnan lehet ezt a fázist, hogy az itt tartó személynek több a konfliktusa, zökkenők vannak a kapcsolataiban, kiszámíthatatlanabbá válik a környezete számára. Ebben a fázisban megragadni annyit jelent, hogy a személy a környezetére adott válaszaiban többnyire ellenséges, akár destruktív is lehet.

Alkudozás
A következő fázis kulcsszava a „ha…” Ha ezt és ezt tenném, vissza lehetne-e csinálni mindent? Ha megváltoznék, velem maradnál-e; ha lemondanék arról, hogy gyereket vállaljunk..., ha szemethunynék a szeretőid felett, ha dupla munkát végzek ugyanennyi pénzért…; ha felköltöznék Pestre dolgozni… és sok-sok ilyen „ha”. Ez a fázis, valamiféle csodavárásról szól, és hosszan megrekedni ebben azt is jelenti, hogy személy az energiákat vissza akarja forgatni az eredeti állapot visszaállításába. Olyan ez, mintha vissza akarna mászni a hullámvasút lefelé vezető szárán.

Kilátástalanság
Ez a mélypont, ennek minden érzelmi súlyával együtt. Már tudomásul vettem, ami történt, de még cselekvőképtelen vagyok. Nem tudok továbblépni, mert el vagyok foglalva a fájdalommal. Úgy érzem, egyedül vagyok, és talán soha nem mászok ki ebből. Sötéten látom a jövőt, már amennyiben érdekel a jövő.
Ebben a bénultságban a személy visszaveszi az energiáit a külvilágtól, és maga felé fordítja. Kívülről azt látni, hogy a társas helyzetekből kivonja magát, nem keres új partnert, új állást, egyszerűen átadja magát a benne kavargó érzésnek. Szélsőséges esetben az ebben a fázisban való megrekedés, akár depresszióban is megtestesülhet.
Bármilyen sötét is ez a fázis, ez készíti elő a következőt. Talán szeretnénk kihagyni, átugrani, de nem lehet. Valamit csak úgy tudunk elengedni – partnert, az élet egy szakaszát, munkát – ha megéljük a fájdalmát. És amikor már tompul a fájdalom, léphetünk tovább.

Beletörődés
Megszenvedtem, elfogadtam. Ezek a kulcsszavak. Elindultam fölfelé a lejtőn. Ebben a szakaszban kezdenek a helyükre kerülni a dolgok. Szó szerint és képletesen. Eltesszük a múltat dobozokba – képek, ajándékok formájában, és a lelkünk dobozaiban is pakolni kezdünk. Már van egy kis távolság a sokk és közöttem, már érzelmileg sem szív be annyira a helyzet. Már tudok múlt időben, könnyek nélkül beszélni.

Lelkesedés
Ez az új lendület időszaka. Ebben a fázisban már van szemünk az új lehetőségekre, talán több minden út is látszik. Ezek persze nem mind járhatóak, de a keresés ténye már önmagában gyógyító erejű. Tapasztalataink szerint ebben a fázisban kezdenek keresni az emberek új állást, kezdenek új kapcsolatokat. Regisztrálnak társkereső oldalakon, és nem tiltakoznak kézzel-lábbal, ha a családjuk be akarja mutatni azt a kedves ismerős fiút. Az az energia, ami a harag fázisában destrukcióba fordult, most, az ezt megelőző szakaszok segítségével konstruktivitássá alakulhat. Ki-ki személyisége függvényében éli meg ennek a szakasznak az érzelmi hőfokát. Az igazán aktív, optimista emberek itt megfogalmazhatják az „új élet – jó kilátásokkal” lehetőségét, a visszafogottabbak számára ez a szakasz az aktivitásról szól. Arról az erőről, amit újra megtalált ebben a fázisban.

Visszarendeződés
Az a fázis, amikor kialakultak az új viszonyok. Minden energia, amit magunkra fordítottunk, ebben a szakaszban értelmet nyer. Azért mert nyugodtan, keserű szájíz nélkül mondhatjuk magunkról, hogy jól vagyunk, és ez, amennyiben a változás ilyen jellegű volt, külső rendbe fordult. Új keretek, új viszonyok, új kapcsolat. És ez az új élet, nem feledte a régit, hanem integrálta. Én ugyanaz vagyok, aki voltam, csak bejártam egy nehéz utat, és megtanultam magamról sok mindent.

Ez hát az „ősi” forgatókönyv arra, ahogyan mi mindannyian „dolgozunk” a saját veszteségeinken. Talán így végigolvasva, sok helyen Te is magadra ismertél, és egy kicsit végignézted a saját történetedet is. Talán azt is érzed, hogy hol tartasz most. Ez pedig nagyon fontos felismerés lehet, az eredeti kérdést idézve, a „hogyan-tovább” kérdésében. A Te történeted része az is, hogy ehhez miből, vagy éppen kiből nyered az energiát. Mert bár magányos az út, bizonyos időszakokban adódhatnak olyan társak, akik mellénk szegődhetnek, konkrét segítséggel éppúgy, mint támaszul az érzelmi kuszaságunkban. Mindenkinek van egy olyan „légtornász - hálója”, amelyet olyan emberek alkotnak, akik ”tartják, fogják” őt az élete nehéz pillanataiban. Nekik mindannyiuknak megvan a maguk szerepe az életünkben. Mást várunk a családunktól, mást a barátainktól, mást azoktól az emberektől, akikkel a munkánk kapcsolt össze egy időre.
A krízisek, változások átszövik az életünket. Ezektől ideig-óráig az az érzésünk lehet, hogy nincs befolyásunk a saját életünkre. És való igaz, bejósolhatatlan események közepébe kerülünk néha, és nem is készülhetünk egy életen át arra, hogy kivédjük ezeket. De fontos kimondani: felelősségem van abban, hogy mennyi ideig adom át a kontrollt másoknak, a véletlennek, és hogy miként tudom újra előhívni a bennem lévő erőt. Erőt egy új kapcsolathoz, erőt az újrakezdéshez.